Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 10/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2007)
MURÁNYI VERONIKA: „Beledobják azokat a flakonokat, s itt, a Tatros partján billegteti a szél." Hulladékkezelés Gyimesközéplokon a 21. század elején
van". Az átállás azonban nem zökkenőmentes, és a kialakult helyzet igen ellentmondásos. A tárgyak például már itt vannak ugyan, de ahhoz, hogy miképpen illesszék őket az életükbe, hogyan kell őket használni vagy éppen megszabadulni tőlük, hiányzik a mögöttes tudás és a fizikai háttérrendszer is, ezért ilyenkor nem a nyugati mintákat követik. Példaként csak egy eset. A házigazdáim egy flakon Domestos tisztítószert kaptak ajándékba vendégeiktől, amely „csempék és zománcos felületek tisztítására és antibakterializálására" alkalmas. Mivel a házban nem volt egy négyzetcentiméternyi ilyen felület sem, a háziasszony azóta a család ruháit mossa vele. Hogy mi történik a flakonnal vagy a mosóvízzel a használat után, az szintén figyelemre méltó, de erről a későbbiekben még lesz szó. Előtte azonban szükségesnek tartom egészen röviden általános értelemben is foglalkozni a hulladékokkal, hiszen ez nem hagyományos kutatási témája sem a néprajznak, sem a kulturális antropológiának. A magyar néprajz tudománya a paraszti háztartásokban keletkező hulladékoknak (néhány kivételtől eltekintve) nem szentelt megkülönböztetett figyelmet. Közismert gondolat ugyanis, hogy egy hagyományos paraszti háztartás tulajdonképpen nem is termelt szemetet. Hulladékaink azonban mindig is voltak, a hulladékok az emberi tevékenység melléktermékei évszázadok, évezredek óta. Nem volt ez másképp a hagyományos paraszti kultúrában sem. Ezek a hulladékok eddig talán azért nem szúrtak szemet, mert mennyiségük csekély volt - (amit csak lehetett, újrahasznosítottak), másrészt többségük a természetben rövid időn belül elbomlott. Hofer Tamás az átányi kutatás fényében így ír erről: „Azok a jórészt kézműves technikával készített tárgyak, amelyeket a régészek és az előttünk járó etnográfusgenerációk többnyire vizsgáltak, általában »termeszetes halállal« múltak ki, tehát potenciális életpályájukat befutották. Az átányi szerszámok részletes vizsgálata egyébként azt mutatta, hogy az öntöttvas eszközök bevezetése előtt ezek a tárgyéletpályák semmi hulladékot nem hagytak maguk után, az összes szerves anyag, a fa, kötél, zsák, bőr stb. vagy hamuként, vagy trágyaként a termőföldre került, az összes kovácsolt vas újra felhasználódott. A természetes átlagélettartam fogalma a fogyasztói javak modern korszakában azonban elveszti értelmét, amikor az egymás sarkát taposó újabb és újabb tárgygenerációk szorítják ki a használatból az előttük járókat." (Hofer 1983:49.) A szilárd hulladékok mennyisége a 19. században az ipari tömegtermelés fejlődésével egy időben indult rohamos növekedésnek, elsőként a nagyobb városokban, majd a 20. század második harmadától kezdve a falvakban is, bár jelentős regionális eltérésekkel. A hulladékok mennyiségi növekedésével karöltve az 1930-as években anyagi összetételüket tekintve is új fejezet kezdődött a hulladékok történetében. 193 I -ben feltalálták a polietilént, 1933-ban pedig beindították a PVC gyártását. A háztartási hulladék ma olyan egészen új, részben erősen mérgező anyagok kémiai elegye, amely évszázadok alatt sem bomlik le (Rédey-Tamaska 2003:18 1). A 20. századra az ember elérte, hogy az általa termelt hulladékot annak mennyisége, minősége és összetétele miatt a természet többé nem képes körfolyamataiba bekapcsolni, sőt ezek az anyagok közvetlenül veszélyeztetik környezetünket.
