Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 10/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2007)

Helyzet - Tari János: Archív filmek és új médiumok - konferencia és fesztivál Oxfordban

alapítványi segítséget kapták meg, hanem a filmek meggyőzték őket arról, hogy ők maguk is képesek kreatív munkára. Ebben korábban egyáltalán nem hittek, tehát a film önbizalmat adott nekik. Az egyik nő, aki korábban írástudatlan volt, úgy döntött, beiratkozik egy iskolába, hogy megtanuljon írni. Ezáltal a társadalmi státusza jelentősen javult. Egyiptomban rendkívül sokrétű tapasztalatokra tettem szert az elkészített filmek kapcsán. Pakisztánban a „Nő a nőhöz" videoprojekt, arra motiválta a nőket, hogy a közösségen belül véleményt nyilvánítsanak, hiszen eddig ezen a fórumon soha nem kérdezték meg őket semmiről. Magas falakkal zárták el előlük a döntéshozatal lehetőségét a szó átvitt és konkrét értelmében egyaránt, mivel agyagtéglákból épített falakkal körülzárt településen éltek. Azt filmeztük, hogy az emberek a lakóterükön belül hogyan oldják meg az ivóvíz bevezetését és a szennyvízelvezetést. Rögzítettük, hogy miként használják a mindennapokban a szappant, mennyire vannak tisztában a fertőzések veszélyeivel, egyáltalán milyen elképzelésük van azokról a modern infrastrukturális körülményekről, amelyeket meg kellene teremteniük a környezetükben annak érdekében, hogy csökkentsék a hasmenés általi gyermekhalálozás előfordulását. Ők maguk dönthettek a vízvezeték és a szennyvízelvezetés kérdéseiben. A lakrészükről rendelkezésre álló mindennapi tudásuk alapján határozhatták meg, hogy hol legyen az ivóvíz csapja, a WC és a szennyvízelvezetés. A férfiaknak fogalmuk sem volt arról, hogy a nők rendelkeznek ezzel a mindennapi munkához kapcsolódó tudással. A mérnök férfiak ismerték fel, hogy a lakrészek valódi vezetői a nők. Korábban ők nem is kommunikáltak ezekkel az asszonyokkal, mert méltatlannak tartották őket arra, hogy mérnöki kérdésekről beszélgessenek. Szükségük volt egy közvetítő katalizátorra, hogy kommunikálhassanak egymással. Tulajdonképpen én játszottam ezt a szerepet a kamerával. A film segítségével képes voltam meggyőzni a városi döntéshozókat arról, hogy vegyék figyelembe a vidéken élő nők igényeit, hogy melyek azok a problémák, amelyek megoldásában a nők szerepet akarnak vállalni. Ezzel a módszerrel győztem meg ugyanakkor a férfiakat, hogy az infrastruktúra fejlesztésébe igenis tőkét kell befektetni, ami nem volt egyszerű feladat, mert a férfiak egyáltalán nem akartak pénzt áldozni ezekre a „női" dolgokra. Valójában a híd szerepét töltöttem be azáltal, hogy közvetítettem a problémáikat, mivel korábban a nők sosem vettek részt a társadalmi élet küzdőterén folytatott harcokban. T. J.: Tulajdonképpen az Ön által használt módszer valójában antropológiai természetű? E. W.: Nem, inkább olyan néprajzi megközelítés, melyben a résztvevő megfigyelés módszerét használtuk. Azt rögzítettük, hogyan használják a vízvezetéket és a szennyvízelvezetést, hogyan befolyásolja a hiedelemrendszerük a WC és a vízcsap egymástól való távolságát a lakótéren belül, valamint hogyan tervezik meg a latrinát. Forgatás közben együtt jöttünk rá arra, hogy agyagtéglákból épült kunyhót építhetnek a latrina fölé, anélkül, hogy ezáltal felborítanák az alapítvány tervezett költségvetését. Mivel a filmmel más közösségeknek is bemutathattuk ezt az építési módszert, ez őket is motiválta annak alkalmazására. A nők saját erőből, maguk építették fel a kunyhót, ami nem emelte meg a költségeket annyira, mintha téglából építkeztek volna. A munka másik eredménye az lett, hogy korábbi vízpazarló viselkedésükre kritikus iróniával tekintettek vissza. Az önelemzés lehetőségének demonstrálása motiválta a többi nőt. A vízvezeték elhelyezésében példát mutató nők abban is tanácsokat adhattak a többieknek, hogy milyen idős korban vállaljanak gyermeket, tehát más, fontos kérdésben is az ő tanácsaik voltak