Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 9/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2006)
Tabló - Az élettörténet módszertani újragondolása Szilágyi Miklós: A személyes paraszti tudás érvényessége. Kisújszállás társadalma és gazdálkodása egy száz évet élt parasztgazda emlékezetében Turai Tünde
Szilágyi Miklós legújabb könyve Szabó Lukács élettörténetét foglalja magában. De már rögtön a bevezető első mondatában jelzi, hogy szándéka ennél több. „A rendszeres terepmunkát végző etnográfus életében is ritka a módszertani tanulságok megfogalmazását kikényszerítő találkozás egyetlen kiváló képességű adatszolgáltatóval!" - kezdi mondandóját. Most elsősorban a „módszertani tanulságokra" irányítom a figyelmet, az idézet másik kulcseleméről, az „egyetlen kiváló képességű adatszolgáltatóról" később esik szó. A szerző életművéből tudjuk, hogy régóta foglalkoztatja a kérdéskör: I 986-ban közli első nagyobb lélegzetvételű írását a gyűjtőmódszerekről és az adatok tudományos hasznosíthatóságáról (Szilágyi 1986), 1993-ban előadást tart a személyes tudás feldolgozásának lehetőségeiről, 2 2001 -ben pedig egyetemi tankönyvet ír a néprajzi forráskritikáról (Szilágyi 2001 a). A jelen munkában - a korábbiakhoz hasonlóan - három módszertani relevanciájú kérdést tart szükségesnek felvetni és megválaszolni. Először is részletezi az élettörténet mint szöveg „elkészülésének" folyamatát: 1988-ban találkozott először Szabó Lukáccsal, 1993-ig tizenkilenc alkalommal beszélgettek, összesen negyvenkét órányi anyagot rögzített, ami legépelt formában 759 szövegoldalt tesz ki, illetve beavat a gyűjtő és az adatközlő kapcsolatába, megosztja velünk az irányítottság mértékét és mikéntjét, majd a kérdező - az évek során folyamatosan változó - szándékait is. Az ilyen jellegű személyes dokumentumok kapcsán ugyanis nem feledkezhetünk meg arról, hogy „[...] a forrásokat magának a szaktudománynak kell létrehoznia, az etnográfiának és a folklorisztikának az is része, hogy művelője kutassa fel, rögzítse, tegye tanulmányozhatóvá a szellemi emlékeket, illetve válogassa össze, szervezze múzeumi gyűjteménnyé a tárgyi emlékeket. A néprajz forrásainak »előállítása« elkerülhetetlenül együtt jár azzal, hogy a kutató személyisége (felkészültsége, szorgalma, a szakág iránti elkötelezettsége) is, a szellemi hagyományokkal és tárgyakkal élők, tehát a forrás létrehozásában »segédkezők« habitusa is számottevően befolyásolja magának a forrásnak a tartalmát, megformáltságát, ezzel együtt forrásértékét is." (Szilágyi 2001 a:7.) Mindez fontos része a szövegközlési etikának, de amivel igazán újat mond Szilágyi Miklós, az ezután következik. Kellemetlen és kényes kérdést tesz fel magának: mennyiben tekinthető hitelesnek egy visszaemlékezés, mi az igazságtartalma, hogyan viszonyul a valósághoz? Vagyis: tekinthető-e forrásnak egyáltalán, és ha igen, mennyiben? Az oral history kutatásának alapvető kérdései ezek. A történészek kételyei erőteljesek, az írott dokumentumokkal szemben másodrendűként kezelik a szóbeli történelmet, legfeljebb az egyidejű források kiegészítőjeként használják az időben később keletkező közléseket (lásd mégThompson I 988; Prins I 993). Az időbeli távolság miatt nem zárható ki ~ a memória sebezhetősége mint kockázati tényező, ugyanakkor pedig a jelen talaján ^ megformált visszaemlékezés olyan konstrukciós termék, amely nagyobb mértékben szól * a jelenről, mint magáról a múltról vagy, ahogyan Gyáni Gábor fogalmaz, „[...] a narratív struktúrában megnyilvánuló emlékezés eleve retrospektív jellegű, valójában nem a múlt szintjén narratív módon feldolgozott tapasztalatát, hanem a jelen horizontjából feltáruló múltat beszéljük el" (Gyáni 2000:1 34). A vitatott kérdés élét mind ez idáig nem sikerült tompítani megnyugtató válasszal. K. Horváth Zsolt például a következő javaslatot teszi arra vonatkozóan, hogy a problémának elejét lehessen venni, és hogy kikerülhető legyen a hitelességpolémia útvesztője, netán zsákutcája: 320 „Mivel a résztvevő megfigyelésnél közvetlenebb megismerési státus aligha van, ám a
