Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 9/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2006)
K. HORVÁTH ZSOLT: Az idő újabb cáfolata. Historiográfiai széljegyzetek az idő fogalmának dekomponálásához
nénk [...], [s] amely sorra veszi a gazdasági rendszereket, az államokat, a társadalmakat és a kultúrákat [...]. Végül a harmadik rész a hagyományos történelemé, a nem emberekre, hanem az egyénekre szabott történelemé, amelyet Paul Lacombe és François Simiand eseménytörténetnek nevezett: a kavargó felszíneké, a hullámoké, amelyeket a dagály tengermozgása hordoz. Ez a történelem rövid, gyors, ideges rezgésekből áll. Természetének megfelelően hiperérzékeny, a legkisebb rezdülés is valamennyi mérőműszerén leolvasható. Persze ez a legizgalmasabb, emberi szempontból a leggazdagabb, de legveszélyesebb is. Ne bízzunk ebben a még izzó történelemben, ahogyan azt a kortársak a miénkhez hasonlóan rövid életük ütemében átélték és leírták. Az ő haragjaik, álmaik és illúzióik mérhetők le benne. [...] így végül a történelem síkokra bontásához jutottunk el, más szavakkal a történelmi időn belül egy földrajzi, egy társadalmi és egy egyéni idő megkülönböztetéséhez, vagyis az embernek személyek egész sorára való szétbontásához." (Braudel l996b:4-5.) Braudel kétségkívül historiográfiailag jelentős lépést tett afelé, hogy számot vessen azzal a problémával, hogy az effektív, köznapian elgondolt fizikai idő használata már nem elégséges a korszerű történetírás magyarázó rendszereinek. Itt nem is annyira a hagyományosan értett idő dekomponálásáról kellene beszélni, hanem különböző, a változások észlelésére alkalmas temporalitásokról. Jacques Le Goff mutatott rá egy cikkében arra a tendenciára, ahogyan a „hosszú időtartam" fogalmát valamiféle „hosszú kronológiai metszetként" kezdték félreérteni, ahelyett hogy fejlődési ritmusként tekintettek volna rá (Le Goff 1986:20-22). Olyan filozófusok, mint Louis Althusser és Étienne Balibar többek között azt kifogásolták Braudel elképzelésében, hogy mindössze megállapította, hogy vannak különböző idők, s ezekben az eltérő temporalitásokban más-más ritmus szerint megy végbe a változás, az átalakulás, ám nem mutatta ki, hogy ezek mennyiben konstrukciók; hogy nem egy eleve adott ritmust állapít meg a történész, hanem ő maga fektette le az idő ilyenféle érthetőségének feltételeit (Leduc 2006:54-60). Braudel ilyeténképpen - s ez a későbbi, a Történelem és a társadatomtudományok: a hosszú időtartam című cikkéből még inkább kiderül - egy realista időképződmény keretei között tartotta fölfogását. 5 Amennyiben nem ismerjük föl, hogy az idő az utólagosságban konstruálódó tényező, hanem eleve föltételezzük létét, akkor a történetírói, kutatói saját szempontot sem fogjuk tudni megjelölni az időben, márpedig az idő történetisége elgondolásának lehetősége éppen a saját nézőpont kiemelésében rejlik (Koselleck 2003b). Ezzel természetesen lemondunk arról is, hogy a történelem olyan elementáris tapasztalatra épüljön, mely lehetővé tenné egy „objektív nézőpont" kijelölését s abból a múlt megjelenítését. Ha nem létezik önmagában álló, „objektív" időhöz rögzített történeti valóság mint eleve adott tényösszesség, márpedig mai tudásunk szerint nincs ilyen, akkor a megérthetőség szinte óhajtja, „éhezi" a szempontot; ez a föltétel a megértés conditio sine qua nonja. Ezt a sok történész számára mindig szentségtörő gondolatot nem is mostanában fogalmazta meg Raymond Aron, hanem az 1938-as - erősen a német filozófia és Edmund Husserl hatását mutató - doktori értekezésében (Aron 1986; 1989). Ez a hatás nem a véletlen műve. Ahhoz, hogy megértsük e monolit, reálisként elfogadott időnek a borgesi cáfolatát, de legalábbis ideiglenes „félretételét", Edmund Husserl Előadások a belső időtudat fenomenológiájához című értekezéséhez kell fordulnunk. Az eddigiekhez képest már az elnevezés is meglepő: „belső időtudatról" beszél, amit nem „valaminek a tudata" formulájaként, hanem „a tudatlefolyás immanens idejeként" ért.
