Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 9/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2006)

AMBRUS JUDIT: „Szegényes környezetben királyi gyermek- ez Vista..." Egyházi és közösségi értékrend viszonya egy kalotaszegi faluban

A fent és lent szó szerint is megnyilvánul, amikor a lelkész arról panaszkodik, hogy hívei nem viseltetnek az elvárható tisztelettel lelkipásztorukkal szemben: „Tiszta erkölcsi felfogásunk, magasabb szempontjaink, komoly keresztyén életünk is csak igen csekély mértékben szereznek tiszteletet számunkra előttük." A papot ellenfélnek tekintik, „akit szükség mindenképpen leteperni, beszennyezni, a maguk szintjére alászállítani" (história domus 55). Papi (és tanítói) tekintély csak kártyavár a vistaiak előtt, nem becsülik a tudást, sem annak birtokosát: „A pap? Nekik az ekeszarva vagy a kalapács mellől előugrott adventista szószaporító is pap. Hogyne, hiszen ez is éppen olyan saját termelésük, mint a foltozó varga, akiről azt hiszik, hogy olyan becsületes folttal a tanult cipész nem tudja pofonvágni a csizmájukat, mint ő, aki egyszer végignézte, hogyan cselekedte egy szintén tudatlan előd, azután teljes biztonságérzettel maga is hozzáfogott a mesterséghez." (História domus 55.) Tudás és hatalom közvetlenül feltételezi egymást, „nincs hatalmi viszony anélkül, hogy ne képződne a tudás korrelativ területe, s nincs olyan tudás sem, amely ne [...] képezne hatalmi viszonyokat" - írja Foucault ( 1990:40). Úgy tűnik azonban, mintha itt kavics került volna a fogaskerekek közé a tudás és a hatalom egymást kitermelő, fent leírt gépezetében. A tudás nem biztosít kellő tiszteletet a pap számára:

28 „Népünk, amint én tapasztaltam, valami meg nem magyarázható idegenkedést érez minden alaposabb tanulás és előhaladás iránt", és körében sem az „Isten házát, sem titkainak sáfárát nem övezi híveink részéről olyan érzés, ami sok más helyen természetesen övezi" (história domus 65). Mindez korlátozza az egyháznak és képviselőjének hívek felett gyakorolni kívánt hatalmát is - s ez már átvezet bennünket a fegyelmező egyház problémaköréhez. A fegyelmező egyház Az egyház és papja a rend nevében igyekszik az általa deviánsnak tartott jelenségekkel, szokásokkal szemben fellépni. Ennek a fegyelmező szándéknak a legfőbb eszköze a büntetés, a szankcionálás, legfőbb célja pedig a normalizálás: a szabályostól való eltérés visszaszorítása és a rendes, normálisnak tartott állapot visszaállítása. Ez a törekvés Magyarvista esetében a 20. század első felében legfőképpen a vadházasságok visszaszorítására, a házasság, a család korábbi eszméjének visszaállítására irányult. Az egyház büntető hatásköre a 16-17. században még igen széles volt, és a protestáns egyházak közül különösen a reformátusoknál volt nagy jelentősége a szigorú fegyelemnek. Az 1614-es medgyesi országgyűlés 3. törvénycikke széles jogkörrel ruházta fel az egyházakat az erkölcsi vétkek szankcionálása terén.

29 Kezdetben egy egyházi ~!° ügyekben illetékes világi testület gyakorolta a fegyelmi bíráskodást, később a lelkész vezetésével a presbitérium

30 vette át ezt a szerepet (Kósa 1990:458). Az 1653-ban keletkezett Approbatae Constitutions Regni Transilvaniae et Partium Hungáriáé című törvénykönyv - amely sokáig egyedüliként volt használatos Erdélyben - már tiltotta ugyan az egyházak büntetőhatalmát, a történeti források azonban arról tanúskodnak, hogy azok nem érezték gyakorlatukban kötelező érvényűnek ezt a törvénykönyvet (Szőcsné Gazda 2001:27). A 18. században Mária Terézia és 11. József rendeletekkel

31 szabályozta 78 az egyházak hatáskörét ezen a téren, azonban a református egyházi zsinatok II. József