Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 9/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2006)
BÁCSVÁN LÁSZLÓ: Guru-sishja parampara - a tanítványi láncolat. A nyugati vaisnavizmus idegenségének egy sajátos aspektusáról
nagyobb közvetlen ráhatása révén alapvetőbben határozhatják meg egy közösség működését, mint a jelentősebb szervezeti függésben működő nyugati társainál. A guru nem isten, csak Isten képviselője, de rá éppen ezért istenként kell tekinteni. Ennek illusztrálására álljon itt egy rövid idézet Srila Prabhupada (egyik tanítványa által írt) „hivatalos" életrajzából (Satsvarupa Dasa Goswami 1992:94-96): „És most - mondta végül [Prahupada - B. L.] - elmondom nektek, mit jelent az avatás. Az avatás azt jelenti, hogy a lelki tanítómester elfogadja a tanítványt, és vállalja, hogy gondját viseli, a tanítvány pedig elfogadja a lelki tanítómestert, és vállalja, hogy Istenként imádja. [...] - Amit ma reggel mondtál - kérdezte Howard -, az azt jelenti, hogy a lelki tanítómestert Istennek kell elfogadnunk? - Azt jelenti, hogy ugyanaz a tisztelet jár neki, mert Isten képviselője. Ezért éppen olyan, mint Isten, mert Istent hozhatja el őszinte tanítványának." Az idézett szöveg jól adja vissza, hogy mit is jelent a guru, hogy mi is az a személyesség, amelyet semmiféle intézményi felhatalmazás nem pótolhat. És az ISKCON, miként a hazai közösség, a MKTHK, szervezeti jellege és operatív kérdésekben megnyilvánuló intézményes viszonyai ellenére erre a személyes kapcsolatra épít, sőt az intézményes viszonyok is sokszor e személyességből nyerik legitimációjukat. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a hagyományos nyugati egyházak életében ne lenne jelen a karizma (hiszen a katolikus szentkultusz, a reformáció vagy a zsidóság haszid mozgalmai is nehezen lennének magyarázhatók nélküle), a személyesség ereje azonban a működésnek inkább csak egy lehetséges, nem pedig szükséges feltétele, mint a vaisnaváknál. Mert e különbség mögött az a szemléletbeli eltérés húzódik meg, amely a vallási intézmények szükségességéhez kapcsolódik. Egy hindu számára a vallás személyes ügy, megvalósításaihoz nincs feltétlenül szüksége egyházra, a hívők bármifajta közösségére vagy éppen templomra. Ezek mind csak kellékek, segédeszközök a lelki fejlődés útján, amelyet azonban egyedül, a guru irányításával kell végigjárnia (lásd például Kozma 2001:115-1 76). Ezért nagy a guru jelentősége, mert egyedüli segítő lehet, és mással nem behelyettesíthető. Akár egy szülő esetében: a kapcsolat és az elköteleződés - bár itt szabadon választott, ám - egy életre szól, a guru olyan apa- vagy éppen anyafigura, amely szerepre a nyugati egyházak papja nem törekszik, és ha mégis megvalósul, az mindenképp kivételként értelmezhető. A személyesség ugyanakkor - mint már utaltam rá - nem feltétlenül jelent rendszeres közvetlenséget, a diksa-guruval való kapcsolat néhány esetben igencsak közvetett, ám ez nem csorbítja a lelki tanítómester személyes autoritásának jelentőségét, miközben a siksa-guruét természetesen megnöveli. A közvetettség és intézményesültség persze távolságot is teremt az eredeti, indiai vallási kultúrának a nyugati típusú egyházat nem ismerő jellegéhez képest, hiszen a hinduista irányzatok nyugati áttörésének sokáig egyik jelentős akadálya az volt, hogy hiányzott az intézményes jelleg, vagy nem kellő mértékben jelent meg, így ezen kezdeményezések nem voltak kompatibilisek az alapvetően szervezeti jelleget öltő modern nyugati társadalmakkal. Az ISKCON sikerének egyik titka viszont éppen az, hogy működésének különböző területeit képes volt intézményesíteni, és a személyes vezetés mellett a személytelenebb szervezeti formákat, a testületi döntések és irányítás elemeit is
