Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 9/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2006)

KOVÁCS ÉVA: Mari és az ő „cigánysága" - avagy a narratíva helye és ereje az etnicitás kutatásában

ténetet alkossunk önmagunkról, melyet környezetünk is hitelesnek tart és elfogad. Világosabban fogalmazva: puszta „származásunk" már nem teszi egyértelművé azt, hogy kik vagyunk, személyes élettörténetünk is meg kell támogassa önazonosságunkat. Ez a másféle önazonosság olyan, egymással versengő kulturális diskurzusokban jön létre, melyek épp a kollektív és személyes lét befejezetlenségét, töredezettségét és ellentmondásosságát - azaz az önazonosság elbizonytalanodását - hangsúlyozzák. Míg a modern kor hajnaláig az önazonosság megteremtésének és megélésének elsődleges célja az önkifejezés és az autonómia kiteljesítése volt, ma a versengő identitásminták sokfélesége magát az elismerést teszi az igazi feladattá. Az újfajta társadalmi elvárások az identitásteremtés intézményesüléséhez, identitáspolitikák kialakulásához vezettek, és nemcsak a személyes identitást terelték a politikai, illetve a privát életet a publikus térbe (mint például a feminista, illetve a homoszexuális identitáspolitikák), hanem nyilvánvalóvá tették a személyes és a társadalmi identitás, valamint a hatalmi viszonyok közötti szoros összefüggéseket is.

2 Társadalmi rendszerek, kultúrák és diskurzusok önmagukban nem képesek identitásteremtésre és -fenntartásra anélkül, hogy a társadalmat alkotó individuumok önazonosságukat személyesen is megéljék, és saját jelentéssel ruházzák fel. Ez egyrészt azt jelenti, hogy kollektív identitások csakis a személyesen (is) megélt azonosságok analogikus átvitele révén jöhetnek létre, ha egyáltalán létrejönnek. Másrészt a személyes megéltség feltétele visszavezet bennünket az identitás időbe ágyazottságához, jelesül ahhoz a fenomenológiai tételhez, hogy a tapasztalás az időhöz csakis narratív módon férhet hozzá (Ricoeur 1999a:255), egyszerűbben szólva: az individuum mindig történetekbe gabalyodik (Schnapp I 953). E történetbe gabalyodottság nemcsak arra hivatott, hogy az életben - a narratív és performatív úton áthagyományozott kulturális kompetenciák segítségével -eligazodjunk. A narrativitás ennél jóval többet jelent: történeteink segítségével kerülünk közelebb önmagunkhoz. A személyes identitás az időbeli folytonosság és annak hiánya, bizonytalansága közötti feszültségből teremtődik.

3 E sajátosságát jól példázza a testünkről és a testünk észlelése által önmagunkról alkotott képünk. Testünknek vannak állandó „határai", de e határokon belül - az idő múlásával - folyton-folyvást változik, miközben minduntalan magunk(é)nak érezzük. Testi azonosságunk mindig addig terjed, amíg a testileg lakott világ. A bennünket ért „véletlenek" - melyek önazonosságunkat elbizonytalanítják eltérést okoznak, és „sorseseményként"

4 egyezést teremtenek, amennyiben identitásunk helyreáll. Az önazonosság állandósága és változékonysága, egyezése és ütközése közötti ellentmondást rendre feloldja az a belső eltökéltségünk, hogy annak látsszunk, akik vagyunk. E belső eltökéltség késztet bennünket a folyamatos önkorrekcióra - identitásunk újrafogalmazására (Ricoeur I 999b:387). A legegyszerűbb formát tekintve is kétféleképpen tehető fel az identitás kérdése: Mi vagyok? És ki vagyok? E kérdések a személyes identitás két lényegi dimenziójára világítanak rá. A „mi vagyok" kérdése azzal a fajta önazonossággal áll kapcsolatban, amit Ricoeurrel szólva „ugyanazonosságnak" (idemidentitás, mêmeté, identity of the same) mondhatnánk, s amely a külsődleges jellegek, vonások, tulajdonságok egyezésén alapul. Ezek erkölcsi együttese, a jellem (character) teszi lehetővé az azonosságok felismerését: a jellem valójában a „ki"-nek a „mi"-je (Ricoeur 1992:122). Ez az, amiről képesek vagyunk nyelvi eszközökkel megnyilatkozni, hiszen a tulajdonságok elsorolhatok, számba