Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 9/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2006)

Tabló - Vidékvizsgálatok a parasztság után Schwarcz Gyöngyi - Szarvas Zsuzsa - Szilágyi Miklós, szerk.: Utóparaszti hagyományok és modernizációs törekvések a magyar vidéken Körösi Katalin

terminológiai kérdés, hanem egyszersmind annak leképeződése, hogy a kutató miként viszonyul az általa górcső alá vett jelenségcsoporthoz. Általánosabb szinten: a magyar néprajztudomány miként határozza meg vizsgálatának tárgyát a 21. század első éveiben, amikor történelmi parasztságról lassan már az emberemlékezettel is nehezen befogható távlatokból beszélhetünk? Kovács Katalin és Váradi Monika Mária számára azonban szinte megkerülhetetlen volt a feladat, hogy Márkus István nyomdokain végzett nagykőrösi terepmunkájuk tapasztalatait ezúttal a márkusi értelemben vett „utóparasztok" élethelyzetére kihegyezve összegezzék. írásukban bemutatják, hogy a rendszerváltást követően föld- és eszköztulajdonhoz jutott családok - noha az évtized második felében a romló piaci viszonyok miatt a vegyes gazdálkodásra berendezkedett tőkeszegény kisüzemek lehetőségei erősen beszűkültek - miként tértek vissza számos vonatkozásban a paraszti gazdálkodás eszményéhez, ami az utóparasztság eltűnésének folyamatát egy-két évtizeddel meghosszabbította. Az „utóparaszti hagyományok" kérdéskörét a kötet szerzőinek jelentős része a gazdálkodás és gazdaságszervezés területén keresztül közelíti meg. Az esettanulmányok egy része a kilencvenes években (újjá)formálódó kisüzemi termelői kör (őstermelők, kistermelők, mezőgazdasági vállalkozók) gazdálkodási stratégiáit - mint ahogy azt a Qazdák és vállalkozók fejezetcím is jelzi - a paraszti és a vállalkozói minták kettőssége mentén elemzi.

5 Több kutató kiemelt figyelmet szentel a gazdaságszervezésben tetten érhető társadalmi kapcsolatoknak és kooperációs formáknak,

6 mások inkább az egyéni és lokális meghatározókra helyezik a hangsúlyt.

7 Bár a kötet írásai az ország, sőt a magyar nyelvterület különböző, egymástól igen eltérő természeti adottságokkal és gazdasági-társadalmi előtörténettel rendelkező vidékeiről, településeiről tudósítanak, a tanulmánycsokorból egy meglehetősen koherens összkép bontakozik ki az agráriumból élő népesség és a mezőgazdasági kisüzemek mai lehetőségeiről. Általánosságban elmondható, hogy a rendszerváltást követően a megszűnésre ítéltetett és széthulló állami gazdaságok, termelőszövetkezetek alkalmazottai, illetve a földhöz a szocializmus évtizedei alatt valamilyen módon még kötődő rétegek képviselői nagy reményekkel fogtak gazdálkodásba régi/új birtokaikon. Ennek hatására az (utó)paraszti gazdálkodás és létforma számos eleme született újjá, sok tekintetben visszavetve a vidék polgárosodását (vö. Juhász 1999). Ahogyan Tázláron fogalmaztak: „visszamentek parasztizálni" (30. p.). A kilencvenes évek derekától jelentkező értékesítési nehézségeknek és a támogatási rendszer kiszámíthatatlanságának hatására a több lábon állásra berendezkedett, tőkeszegény kisgazdaságok azonban már egyre kevésbé tudták biztosítani a családok megélhetését. A szocializmus évtizedei alatt felhalmozott különböző tőkefajták (gazdasági, kapcsolati és kulturális tőke) egyszerűen elégtelennek bizonyultak a kilencvenes évek kedvezőtlen változásainak ellensúlyozására. A kilencvenes évek második felétől tehát mind többen kényszerültek arra, hogy az iparban vagy a tercier szektorban (ismét) munkát vállaljanak, és a mezőgazdasági termelés az önellátás vagy jövedelem kiegészítés szintjére szoruljon vissza (vö. Laki 1997). A munkaerőpiacra - a kedvezőtlen szociokulturális háttér és/vagy a település földrajzi-gazdasági helyzetéből adódó hátrányok miatt - visszakerülni nem tudó rétegek számára a fekete- és szürkegazdaság, illetve a különböző állandó és időszakos járulékformák (előnyugdíj, rokkantnyugdíj, munkanélküli- és szociális segély) jelenthetnek alternatívát.

8 A nagyobb gaz-