Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 9/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2006)

K. HORVÁTH ZSOLT: Az idő újabb cáfolata. Historiográfiai széljegyzetek az idő fogalmának dekomponálásához

nyos arculata, eszméje [...]. Nem, itt különböző történelmek futnak egymás mellett, egymásról akár nem is tudva, s legfeljebb általános történelemről beszélhetünk a globális történelem helyett [...]" (Kiss 1995:294). Foucault világos elméleti programot fogalmaz meg: „Az új megközelítés által megnyíló probléma - amely meghatározza az általános történelem fogalmát - éppenséggel annak meghatározása, milyen legitim viszonyformát lehet felállítani az egyes sorozatok között; alkalmasint milyen vertikális rendszert alkothatnak [...]; milyen hatásokat okoznak az eltolódások, az eltérő időritmusok [...]" (Foucault 2001:17). A foucault-i általános történelem képzete tehát nem egy pont köré szervezhető (mint az átfogó vagy globális történelem), mert az már nem írható le csak egyetlen szempontot szem előtt tartva, hanem a történetek szóródásának terét igyekszik befogni. Ez nemcsak egyszerűen annyit tesz, hogy a „sok" több, mint az „egy", hanem annak a gondolkodásnak a feltételeit is megszabja, amely lehetővé teszi (számunkra is) a több temporalitás termékeny gondolásat: tisztán episztemológiai szempontból tehát nincs létjogosultsága az egy pontból leírható, egy időrendszerben zajló történelemnek; szétszórt, de egymással vertikális kapcsolatban álló történelmek sokaságáról van szó. Az azonos általános történelemben lévő kicsiny saját idők párhuzamossága, egyidejű, ám mégis autonóm létmódja - úgy vélem - lehetőség a fentebb vázolt aporia termékeny problematizálásához (K. Horváth 2000). A történetírásban a már többször idézett Reinhart Koselleck alkalmazta a „nem-egyidejűség egyidejűségének" koncepcióját (Koselleck 2003c), míg az empirikus kultúratudományban Hermann Bausinger vezette be - Ernst Bloch nyomán - a fentihez kísértetiesen hasonlító „párhuzamos különidejűségek" fogalmát. Az etnográfus számára ez a különidejűség voltaképpen egyidejűséget jelent, azaz „eltérő, különböző történeti erőtényezők által meghatározott elemek egyidejűségeként" határozza ezt meg (Bausinger 1989:25). Ez esetünkben csak annyiból érdekes, hogy a társadalmi (általános) időn belül megjelenő „saját idők" párhuzamosságára és mégis különálló, autonóm létükre irányítja figyelmünket: így az azonos társadalmi (általános) időben - s ezért az egyidejűségben - megélt „saját időket" mint entitásokat kezeli. A tapasztalattörténet számára oly fontos napló, memoár, mélyinterjú narratív konstrukciója tehát nem más, mint approporiáció, „a valóság egyéni birtokbavétele" (Niedermüller I 988:379), s a belőlük keletkező egyéni történetképek pedig így - autonómiájuk okán - egymás mellett élő párhuzamos történetekként jelennek meg, melyek a historikus olvasatában, ha tetszik, konstrukciójában válnak majd „lehetséges történelmekké".

7 Ezek az önálló világok tehát nem a globális történelem egyes szeleteiként, részeiként gondolhatok el, melyből mégis összerakható egy egész, hanem szintén autonóm státusra tartanak igényt. így a darabokra hullott nagy történelem apró „morzsáival" van dolgunk, az egymásba illeszkedő elbeszélések folyamatossága helyett pedig egyre inkább a diszkontinuitás problémája jelenik meg, illetve annak „beillesztése a történész beszédmódjába, ahol nem a külső, lecsökkentendő végzetszerűség szerepét játssza többé, hanem operacionális elgondolásét, melyet használhatunk" (Foucault 1969:1 7). Ha a morzsáira esett történelem e lehetséges, kicsiny világait s a belőlük megrajzolt narratív forma révén konstruált „lehetséges történelmeket" azok különösségében szemléljük, úgy kijelenthetjük, hogy egy adott témát különböző diskurzusok teremtenek meg, sőt napról napra megújítanak. Máskép-