Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 8/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2005)

SZILASSY ESZTER - ÁRENDÁS ZSUZSA: „Halványzöld" vagy „halványbarna"? A másság diskurzusainak magyarországi alakváltozásai

lés bennük is konfrontációk sokaságát eredményezi. Esetükben nemcsak az otthonról hozott „természetes" és az új „normatív" kulturális minta kerül konfliktusba, hanem a hátrahagyott stabilitás és a menekülés által meghatározott bizonytalanság is. A stabilitásból a bizonytalanság (illetve a bizonytalanságból a stabilitás) felé vezető rögös átmenetet a menekültek és a menekülteket befogadó közeg „menekültség"-értelmezése közötti ellentmondások is tovább nehezítik. A többségi felfogásban határhelyzetben

15 és az anyagi javaktól való teljes megfosztottság állapotában lévő menekültek elfogadható (azaz befogadható) abnormalitást képviselnek. A befogadás gesztusa azonban átmeneti időre szól, a menekülteket csak addig illeti, amíg azok valóban védelemre és gondozásra szorulnak. Amint a menekült „otthoni" veszélyeztetettsége megszűnik, illetve a menekült kilép az anyagi javaktól való megfosztottság állapotából, és visszaáll a „normálisnak" számító állapot, a „menekültség" is elveszti érvényességét. Míg azonban a többségi társadalom normalitásában az „érvényességét vesztett menekültség" állapotából kizárólag a menekült származási országába vezethet út, addig a menekültek számára az egyetlen „normalitást" továbbra is a biztonság és az egzisztenciális stabilitás megteremtése jelenti, függetlenül attól, hogy ez mely közegben érhető el. A „menekültség" külső és belső értelmezései közötti eltérések nemcsak szemléletbeli különbségeket, hanem azokból adódóan társadalmi konfliktusokat is eredményeznek. Az eltérő értelmezésekből eredő konfliktusok többnyire magukon a menekülteken csapódnak le olyankor, amikor a befogadó társadalom menekültként rögzíti, és ezáltal éppen a „menekültséggel szükségszerűen együtt járó" marginális állapotból való kilépés lehetőségétől fosztja meg őket. Olyankor pedig, amikor a gazdaságilag megerősödő és sikeresen beilleszkedő menekültnél marginalitásról és annak rögzüléséről már végképp nem lehet beszélni, a menekültlétből kilépett, de hazatérni „nem szándékozó"

16 jövevénnyel szembeni értetlenség vagy gyanakvás és averzió a befogadó társadalom első válasza, és nem a menekült sikeres integrációjának elismerése és támogatása. A kettősség állapota természetesen nemcsak külső konfliktusokat, hanem belső, a menekültként számon tartott egyénben lejátszódó ellentmondásokat is eredményez, amelynek feloldása csak tartalék erőforrások mozgósításával lehetséges. Az általunk megszólaltatott menekült gyerekek beszámolói is a belső feszültség oldásának jegyében fogalmazódnak meg. Elbeszéléseik csak nagyon ritkán szólnak sikertelenségről, reménytelenségről és a kellemetlen állapot kibillenthetetlenségéről, bár ilyen is előfordul. Egy nyolc éve menekülttáborban élő fiú például elfogadja a számára előnytelen és meghasonlások sokaságát maga után vonó status quót, amikor azzal a megállapítással zárja szomorú beszámolóját, hogy „én azt hiszem, egy menekült csak egy menekült." A bizonytalan státus effajta rögzülését hívja Stichweh (1993:14) befagyasztott marginalitásnak, amelynek devianciává alakulása szerinte csak idő kérdése. A menekült gyerekek beszédét azonban elsősorban nem a kettősségből fakadó konfliktus elfogadására, hanem sokkal inkább az annak feloldására való törekvések jellemzik. E törekvések mikéntje a sérelem és siker narratíváinak kettős vázában ragadható meg leginkább, ezért a következőkben e két narratívakeret és a keretekben sorakozó gyermekelbeszélések bemutatására és értelmezésére összpontosítunk.