Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 8/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2005)

SZILASSY ESZTER - ÁRENDÁS ZSUZSA: „Halványzöld" vagy „halványbarna"? A másság diskurzusainak magyarországi alakváltozásai

tan fókuszálnak a gyerekek közti konfliktusok kérdésére, ha kimondják és tematizálják azokat, akkor az valósággá válhat, az önmagát beteljesítő jóslat analógiájára. Ebben a beszédben a politikai korrektség fonákul értelmezett üzenetének vak illúziója lappang: ha nem veszünk tudomást a gyerekek közötti interetnikai ellenségeskedésekről, ha nem létezőknek tekintjük azokat, és nem beszélünk róluk, előbb-utóbb valóban megszűnnek létezni. A menekült gyerekekkel kapcsolatos iskolán belüli konfliktusok totális tagadása mellett (vagy a témát feszegetve a tagadást követően) gyakran megjelenik a konfliktusok „általános emberi" dimenzióba emelésének beszéde. Ebben a narratívában a pedagógusok ugyan nem rejtik teljesen véka alá a menekült gyerekekkel kapcsolatos ellenségeskedéseket, ám azokat egy más szintre, az általános konfliktusok szintjére helyezik. Ezáltal a konfliktusok megszabadulnak a „menekültséggel" vagy a „külföldiséggel" összefüggésbe hozható tartalmuktól, és átlépnek a gyerekek között „normálisan" is meglévő „piszkálódások" szintjére. „Kirívó negatív történetek? Nincsenek. A gyerekek társadalmában ez nincs így kiélezve. Esetleg elhangzik egy-egy gonoszkodó megjegyzés, de semmiben nem különbözik attól, amikor azt mondják neki, hogy »mit akarsz, te arab?« attól, ha azt mondják a másiknak, hogy »na, mi van, te hülye dagadt vagy papaszemes«... a gyerekek ilyenek, ezt nem szabad túlragozni." (Igazgató, általános iskola, XI. kerület.) A „kövér" és „pápaszemes" párhuzam egyébként számtalanszor visszaköszön a téma kapcsán: „...különben nincs ilyen probléma, hogy konfliktusok lennének ilyen [menekült] alapon. Vannak gyerekes piszkálódások, de ez mindenütt van, ez életkori sajátosság. Ugyanúgy piszkálják a kövéret, a pápaszemest..." (Igazgató, általános iskola, X. kerület.) Az univerzalizáló beszédnek ez a fajtája a konfliktusokat tehát az etnikai, vallási, kulturális aspektusaitól lecsupaszítva, életkori sajátosságokra és a gyerekek természetére hivatkozva értelmezi. Az így már-már elbagatellizált „gyermeki hajba kapásoknak" ezáltal tehát éppen az az aspektusa vész el, amelynek felfedése a pedagógusra vagy az iskolára nézve - éppen a politikai korrektség „minimálprogramjának" szemszögéből - akár kellemetlen is lehet. Az univerzalisztikus beszédmód használata természetesen nemcsak a konfliktusok elbeszélése kapcsán jön elő, hanem a „másság" egyéb iskolai vonatkozású témáinak érintése során is gyakran visszaköszön. Az etnikai és kulturális „másságot" kiiktató pedagógusi beszéd általános jellemzője, hogy egy olyan semleges közeget kíván különbségekrevak liberalizmusával teremteni, amelyben a különböző kultúrák népei békésen élnek egymás mellett. Idilli egyenlőséget teremtő beszéde is ezt a törekvést tükrözi, amikor arra tesz kísérletet, hogy száműzze a vitatott különbségeket egy olyan szférába, ahol ezek „univerzális emberi" különbségekként és semmiképpen sem kulturális partikularitásokként jelennek meg. „Itt kétféle gyerek van: tanulni akaró - tanulni nem akaró; jó magatartású - rossz magatartású; kicsi - nagy; szomorkás - életvidám... nincsen más megkülönböztetés, gyerek-gyerek. Mi, felnőttek vagyunk azok, akik ezt nem tudjuk kulturáltan kezelni. A mi bűnünk, hogy ezek a dolgok kialakulnak, a gyerek nem csinál ebből gondot." (Igazgató, általános iskola, X. kerület.)