Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 8/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2005)

PETI LEHEL: Identitásmodelláló tényezők a moldvai csángó falvakban

amikor azt állítja, hogy a csángóság jelenlegi identitástudati összetevői nincsenek még kellően felmérve, a magyar tudományos közvélemény hagyományos kategóriái nem vezetnek közelebb a csángó identitás megértéséhez (Kapáló 1994; idézi Hatos 2002:5). Célravezetőbbnek tartja, hogyha a kutató a különböző területek közösségi tudatára alapozva vizsgálja az egyes tudati szinteket. Azt állítja, hogy a moldvai csángó entitás fennmaradását a kapcsolatok természetes dinamikája biztosítja, így az ebbe való beavatkozás - például a magyar iskolák erőltetése az erre még fogadókészséget mutató lakosság körében - ezt az egyensúlyt bontaná meg (vö. Hatos 2002:5). Kapáló ugyanakkor nem téveszti szem elől, hogy a kapcsolatoknak az a dinamikája, amely úgynevezett egyensúlyi állapotokat eredményezett egy-egy lokális közösségen belül, ugyancsak külső megerősítés, „történelmileg kialakult erőviszonyok" eredménye volt. Ezen egyensúlyi állapotok törékenysége, az identitás etnikus tartalmai köré szerveződő, sokszor rejtett, belső konfliktusossága az, ami a téma elmélyültebb elemzését tenné indokolttá. Fontos körülmény, hogy a rendszerváltás utáni időszakban a román nyelven szocializálódó generáció egyre határozottabban fejezi ki román identitását egy olyan közegben, ahol a társadalom tagjainak jelentős csoportjai magyar történeti tudattal, identitással rendelkeznek. Emellett a nyelvcsere előrehaladottsága miatt ezen vonatkozásban nem beszélhetünk „generációs konfliktusról", ám nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy a rendszerváltozás után az identifikáció komoly belső problémája maradt a csángó közösségeknek: „Sakan vannak, melikek elismerik, hogy magyarak ők. Ugy es magyarnak tartsák magikat. Mert hát úgy születtek, magyarul beszéltek. Kicsi koriktól. Itt nálunk te nem tudtál, románul nem tudtál. Sakan béüsmerik ezt, hogy ők magyarok. Mert nincs honnat, hogy eltagadják. [De sokan nem ismerik el...] Vannak egy része, az ifjak. [Az ifjabbak?] Az ifjabbak inkább. Gyétot [teljesen] el vannak rományizálódva, s elkevélyedtek." Mivel ezen csoportok felvállalt etnikai identitását számos körülmény veszélyeztette, és törékennyé tette, megfigyelhető a túlkompenzálásra törekvés, aminek következtében saját legitimációjukat kizárólagosnak tekintik. Számos elemzés bizonyítja, hogy ez a fajta viszonyulás a katolikus egyház részéről legtöbbször külső jóváhagyást nyert. A magyarokkal szembeni ellenérzések egyik oka az egyházi vezetők, a csángók köréből származó katolikus papok identitáskrízise, tudatzavara nép közé való „kiexportálásának" a hatása." Mindemellett számolnunk kell a csángók román identitásának megerősítésével foglalkozó intézményesített gyakorlattal, amelynek technikai feltétele egy magyar ellenségkép megkonstruálása. Magyar részről ugyancsak számolhatunk azzal a tendenciával, amelynek célja a csángók magyar identitásának igenlése, esetenkénti „átnevelése". A magyar nemzettudat megerősítésének, a csángók ilyen módon való megmentésének gyakorlata azután vált általánossá, miután a kitelepítés gondolata veszített időszerűségéből, amely azonban változatlan aktualitással élte végig a 19. és a 20. századot, egészen a kommunista hatal omátvételig (lásd Hatos 2002:20; Vincze 2004)A rendszerváltás utáni „magyarjáráshoz" való viszonyulás tehát az etnikai identitásvállalás kifejezésének szimbolikus lehetőségét hordozta magában. A magyarországiakkal való kapcsolatkiépítés során a közösség belső viszonyrendszerében letisztázódott, hogy kik a „magyarok", amely a kapcsolatok átszerveződéséhez járult hozzá: „[Haragudtak-e magukra, hogy a magyarokkal tartanának?] Münköt sokan es. Ezelőtt