Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 8/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2005)

Helyzet - Kuti Klára: Párhuzamos (tudomány)történetek

írt műben mind a kulturális evolucionizmus elve, mind az ősfoglalkozások maradványainak, illetve egyéb kulturális reliktumok felgyűjtésének szükségessége, az egyetemes s azon belül a magyar kultúra őstörténeti rétegei néprajzi feltárásának feladata megtalálható volt. A néprajzi kutatás történetiesítése: a befejezetlen múlt A kritikus és reflexív tudománytörténet-írás a második világháború utáni évtizedekben zajosan és határozottan vált el a kronologikus tudománytörténeti felfogástól. Nem mernék vállalkozni arra, hogy a német nyelvű néprajzi tudományokban Abschied vom Volksieben címmel aposztrofált paradigmaváltás főbb lépéseit, kritikai pontjait, eredményeit és reflexióit összefoglaljam, sőt még a magyar recepció teljes ismertetését sem vállalom. Két kulcsfogalom továbbélése foglalkoztat engem ebben a már emlegetett tudománytörténetek közötti kalandozásban: ez a történeti néprajz koncepciója, illetve a kultúra változatos értelmezése. A magyar néprajz történetiségről vallott felfogása röviddel a második világháború előtt, de főleg utána kiszélesedett.

4 Nem szűnt meg az emberiség egyetemes kultúrájának gyökereit a népi kultúra reliktumaiban feltáró felfogás, melynek szellemében a gazdálkodás és az anyagi kultúra tárgyai, illetve azok elnevezése alapján archaikus eljárások, technikák, ismeretek megléte, maradványai után kutattak. E megközelítés hatását megtalálhatjuk a Magyar néprajzi atiasz monumentális vállalkozásában (az 1960-as évektől), mely az anyagi kultúra szegmenseinek emlékét rögzítette, egy korábbi állapotot (a 19. és 20. század fordulóját) alapul véve. Az úgynevezett történeti néprajzi kutatásoknak egy új, Tálasi István vezette, budapesti egyetemi tanszék adott intézményes keretet. Kutatási tematikájának kánonját elsősorban a gazdálkodási rendszerek feltételezett fejlődési szakaszai határozták meg: a gyűjtögetéstől a halászaton, vadászaton át az állattartó-földművelő rendszerekig, az egyszerűbbtől a komplexebbig vezető feltételezett fokozatok. Alapvető elmélete pedig abban a (marxista) tételben állt, hogy az anyagi kultúra a termelési módok kifejezője tehát az anyagi kultúra jelenségeinek és eszközeinek, ezek változásának módszeres és teljességre törekvő felgyűjtése és klasszifikációja - „rendszeres területgondozással, mind tárgygyűjtéssel, mind a szóhagyományok és a nyelvi anyag felgyűjtésével" - az egyes jelenségeknek „nemcsak korát, kronológiáját [...], de keletkezésük, alakulásuk, elmara- £ dásuk okát" magyarázhatja meg, és „a fejlődés törvényszerűségeinek megállapítását" ^ (Tálasi 1955: 9, 13) teszi lehetővé. A gazdálkodás kutatásában továbbra is helyet kapott ^ a „folyamatos maradványként élő archaikus eljárások" iránt táplált tisztelet, a gazdálko- • dási ismeretek vagy ipari tevékenységek „alsó tudásszintje és feltétlen szükséges esz- J3 közkészlete" iránti fokozott érdeklődés, a „még mindig vizsgálható és önellátásra termelő kézi eszközök" vagy a „kapitalizmus technikai fölényével nem bíró és pusztulásnak induló eszközök" sürgető megismerése (Tálasi 1955:1 3). A vizsgálatok társadalmi hátterét a „paraszti réteg", a „dolgozó, alávetett osztályok", a vélelmezett „önellátó paraszti gazdaság" képviselői alkották A két történetiségfelfogás kényelmesen megfért egymás mellett, egyáltalában nem zárva ki egymást; a gazdálkodás történetének, termelési mód és életmód összefüggésé- 359