Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 8/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2005)
DURST JUDIT: „Csak a pénzre hajtik mind"? Az antropológiai megközelítés haszna a demográfiában
félek, valami hibádzik benne: már egy éve együtt vannak az inassal, aszt még mindig nincs gyerek..." (a szóban forgó menyecske alig múlt tizenhét éves...). Ebben a „mélyszegény", erőforrás-hiányos, a hatalomból kirekesztett, a többségi társadalomról, annak iskoláiról, illetve formális munkaerőpiacáról gyakorlatilag leszakadva élő 17 helyi cigány közösségben az egyéneknek, nőknek és férfiaknak egyaránt, nem marad más lehetőségük az önbecsülés, a presztízs kivívására, mint a hagyományos nemi szerepek teljesítése. A férfiak ezek közül a „családfenntartás" feladatának már régóta nem tudnak megfelelni. Ahogy egy háromgyerekes cigányasszony megfogalmazta: „Most már nem úgy van, mint régen... már a nők viselik a nadrágot... ők tartják el a családot... a férfiak nem dolgoznak, nincs munka, otthon fekszenek... aztán még ők parancsolgassanak?" A kenyérkereső-szerep, a család eltartásának kudarca nemcsak a férfiak szűkebb közösségben megszerezhető presztízsének, de önbecsülésének sem használ. Ebben a helyzetben „macsóságuk" bizonyításának egyik legkézenfekvőbb, szinte kizárólagos eszköze a sikeres „házasélet": a terhes feleség, illetve egy - egészséges - újszülött. Ezzel lehet dicsekedni a kortárscsoport előtt, aminek egy ilyen csonka kapcsolathálóval rendelkező, a magasabb státusú rétegekkel mindenféle társadalmi interakciót, gyenge kötést nélkülöző csoportban óriási a hatása a társadalmi - így a demográfiai - cselekvésre. „Alig házasodtunk össze, 16 éves voltam, Zsolti már azon idegeskedett, mér' nincs még gyerekünk. A haverjainak már volt, azok dicsekedtek a kocsmában, én apa leszek... Itt a cigányok egymást irigyelik, egymást belehajszolják a gyerekbe... azt szokták mondani arra a párra, akinek még nincs gyereke, hogy mi van, nem tudol má' semmit, menjél orvoshoz!... De nem csak azt piszkálják, akinek nincs gyereke... Azt is töri az ideg, hogy mi van már, akinek csak lánya van. Vagy csak fia." A kortárscsoport befolyása nemcsak a fiatal férfiakra, hanem a nők viselkedésére is igen nagy. A tinédzserkori terhesség elterjedésében egyértelműen kimutatható a „divat" vagy, ahogy a szakirodalom nevezi, a „megfertőződés" (contagion) szerepe. „A Móni kezdte, tizennégy évesen szökött meg az Atival. Tudod, mi egy társaság voltunk. Aztán elmentek mások is a párjukkal, csak mi maradtunk ketten a barátnőmmel. Szerettük a párunkat, hát mire vártunk volna?!" „Az volt az álmunk, hogy elmegyünk innen Láposról, hátha akkor tudunk valami munkát találni. Mari mondta mindig, hogy lesz felvétel D.-n, a hűtőgyárba, ő tudta, mert neki vannak ott rokonai. De hát a Mari férjhez ment, ezzel puff, abbamaradt minden... Tudod, itt a fiatalok mennek egymás után. Meg aztán az öregeken látod, a gyerekek mennyi örömet okoznak. A barátnőknek már volt kit babusgatniuk, az rosszul jött ki, hogy nekünk még nincs." A láposi telepi cigányok magas termékenységének - akárcsak a fiatalkori szülések általánossá válásának - egyik magyarázata társadalmi helyzetükben, kirekesztettségükben, illetve abbeli meggyőződésükben rejlik, hogy számukra a mobilitás, a társadalmi hierarchiában való előrejutás úgyis kilátástalan. A cselekedeteikben vonatkoztatási csoportként szolgáló falubeli cigányok példája, illetve saját tapasztalataik ugyanis azt mutatták, hogy egy jó állás, illetve a (formális) iskolai képzettség megszerzése mint a társadalmi mobilitás egyik legfőbb csatornája számukra elérhetetlen. így aztán nem csoda, ha sokan a gyerekeiket sem nagyon tudják inspirálni arra, hogy tanuljanak, mert attól majd jobb lesz nekik.
