Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 8/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2005)

SZILASSY ESZTER - ÁRENDÁS ZSUZSA: „Halványzöld" vagy „halványbarna"? A másság diskurzusainak magyarországi alakváltozásai

afgán fiú szerint „a barátsághoz és a magyarokhoz türelem kell". A fókuszbeszélgetések során a gyerekek ezzel az állítással maximálisan egyetértettek, és konszenzus alakult ki arról, hogy a sikeres beilleszkedésnek elsődleges feltétele az alkalmazkodás és a visszafogottság az első időben. Az afgán fiú így folytatja: „Az első évben engem is bántottak, de aztán türelemmel sikerült elérnem, hogy ne piszkáljanak [...] Úgy kell, hogy az első évben, akárhova mész, egy ideig a kedvükben kell járni. Ha valamit kérnek, azt tedd meg, nem kell ellenkezni, ha ellenkezel, akkor még súlyosabb lesz a helyzet, és még jobban utálnak. Én egy pár hétig nem ellenkeztem, és akkor jobb lett, és csak lassanként ellenkeztem." Ez a beszédmód a helyi struktúrákkal szembeni alázatot hirdeti, és - legalábbis az „első időben" - nem az egyezkedést, a tárgyalást, hanem a többséghez való egyirányú alkalmazkodást jelöli ki az egyetlen járható útnak. A megértés és a lojalitás szellemében megszólaló gyermekek konfliktust elemző és racionalizáló beszédeiben az ellenségeskedés az együttélés velejárója, a kiközösítővel szembeni bocsánat pedig a narratíva része: „Nem úgy van, hogy csak a magyarok bántják a külföldieket. A külföldiek sem ártatlanok, se a cigányok, senki sem ártatlan. Nem szabad csak a magyarokat hibáztatni... nem akarom megvédeni őket, de nem csak ők a rosszak." (Tizenhárom éves koszovói fiú.) Egy tizenhat éves afgán fiú szerint: „Egy jó a magyarokban, hogy nem mondják ki, hogy téged utállak, visszafogják magukat. Az edzésen is vannak olyanok, akik távol tartják magukat tőlem, de legalább nem közösítenek ki." A kellemetlen helyzetek ilyenformán való viszonylagossá tételével („lehetne rosszabb is" beszéd) nemcsak maga a kiközösítő kap felmentést, de a konfliktus is veszít éléből. „Minden országban van jó és rossz ember is. Nekem is van olyan osztálytársam, aki Oroszországba ment, és utálta, mert állandóan csúfolták, hogy magyar. Ugyanilyen az egész világ." (Tizennégy éves szíriai lány.) Az idegenekkel szembeni rosszindulat itt tehát univerzális emberi tulajdonság, mivel azonban az emberek sokfélék, egy országon belül is jelentős hozzáállásbeli különbségek adódhatnak: „Az anyukámnak és az apukámnak az a véleménye a magyarokról, hogy nagyon jó emberek, ahol dolgoznak, ott nagyon jó a főnökük. Szerintem velünk csak az iskolában rosszak." (Tizennégy éves román fiú.) A barátságtalanság megnyilvánulásait és eredetét firtató beszédmódok sűrű használata arra mutat rá, hogy a menekült gyerekeket nemcsak bántja, de intenzíven foglalkoztatja is az erőviszonyok nyilvánvaló egyenlőtlensége és annak háttere. Ebben nincs semmi meglepő. Szembeötlő viszont az, hogy a lenézett, közösségből kitaszított gyerekek olyan légkörben is törekszenek a többség-kisebbség viszonyáról való árnyalt, a probléma különböző szegmenseit figyelembe vevő gondolkodásra, ahol az interetnikai, interkulturális konfliktusról való beszéd tabu, és ahol ezeket a konfliktusokat a pedagógusok se meglátni, se kezelni nem akarják vagy nem tudják. Az elutasítás gyökereinek megértésére formált változatos gyereknarratívák a maguk módján ennek a felszínen idilli, de számukra konfliktusokkal telített helyzetnek a tudati oldására tesznek kísérletet. A másik oldal lehetséges motivációinak ésszerűsítése és az elutasítás racionalizálása is ebben segít: valamelyest kisebbíti a könnyen hozott, ám annál súlyosabb ítéletek által mart sebeket.