Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 8/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2005)

NIEDERMÜLLER PÉTER: Az antropológia metamorfózisai: perspektívák a (késő) modern társadalom kutatásában

nevezzük bátran így-, új modelljét, azaz elméletét és gyakorlatát (vö. Sahlins 1993). S hogy itt valóban az antropológiai kutatásoknak egy elméletileg is más, új felfogásáról, értelmezéséről van szó, azt mi sem mutatja jobban, mint az a tény, hogy az antropológia, pontosabban szólva egyes antropológusok - akiknek számát és főleg jelentőségét egyáltalán nem lehet lebecsülni - tudatosan fordultak el a klasszikus antropológiai kutatások megszokott terepeitől, helyszíneitől és témáitól. Ha az ember akár csak egy futó pillantást is vet az utóbbi két-három évtized antropológiai publikációira, a vezető folyóiratokra, akkor nagyon jól kitapintható és egyben dokumentálható, hogy miként válik egyre határozottabbá az antropológia modernitás iránti érdeklődése. Ez a lassú, de megkérdőjelezhetetlen fordulat aligha tekinthető véletlennek, s még kevésbé valamiféle divatnak. Itt egy sokkal drámaibb és összetettebb folyamatról van szó, amelynek során éppen az történik meg, amit a klasszikus hagyományokhoz ragaszkodók nem akarnak tudomásul venni, nevezetesen az antropológiai kutatás és szemlélet újraértelmezése. Következésképpen e folyamat lényege nemcsak abban áll, hogy az antropológia kiterjesztette érdeklődését a modern társadalmakra is; ennek a fordulatnak volt és van egy nagyon világos politikai vetülete, amelynek során az antropológia kritikus szemmel vizsgálta a gyarmatosításban, majd a gyarmatbirodalmak felbomlását követő időszakban, az egykori gyarmatok modernizációjában, sőt a „harmadik világ" mai segélyezésében játszott szerepét (Asad, ed. I 973; Stocking, ed. 1991). De van ennek a folyamatnak egy nagyon lényeges tanulságokkal járó ismeretelméleti dimenziója is. Az antropológia klasszikus felfogásának védelmezői ugyan mindig megkérdőjelezik az általuk „posztmodern antropológiának"

6 nevezett szemlélet jelentőségét, mégis nehezen tagadható azon elméleti tézisek jelentősége, amelyek eme szemléleten belül a textualizációval, az etnográfiával és általában a kulturális reprezentációval kapcsolatban megfogalmazódtak (vö. CliffordMarcus, eds. I 986). Az antropológia „hazatérése", a modern társadalom antropológiai „felfedezése" ebben az összefüggésben további lényeges elméleti következményekkel járt. Mindenekelőtt megszűnt vagy legalábbis megkérdőjeleződött az antropológiának az az - előbb már röviden említett - önképe, identitása, illetve társadalmi legitimációja, amely azon alapult, hogy az antropológia feladata az európai modernitás léte és története szempontjából constitutive ouísíde-nak tekintett más - nem európai és nem modern - kultúrák és társadalmak vizsgálata. Ami azonban nemcsak azt jelentette, hogy megváltozott az antropológiai kutatások tárgyának társadalomtörténeti kontextusa, illetve beágyazottsága, hanem azt is, hogy megváltozott az „antropológiai pillantás" iránya és episztemológiai státusa. Amíg ugyanis az antropológia klasszikus modellje az európai modernitás történeti és ismeretelméleti pozícióiból tekintett „kifelé" a nem európai kultúrákra, a modern társadalmak antropológiája mintegy megfordította ezt a szemléletet, s ugyanazt a környezetet kutatta, amelynek maga is kognitives intézményi terméke volt. Mindennek nyomán az antropológus alakja és kutatói attitűdje nem ragadható meg többé olyan egyértelmű, metaforikus jelentésekkel bíró képekkel, mint a sátrában, fehér trópusi ruhában a szövegeit gépelő Malinowski vagy a Bali szigetén a rendőrök elől a bennszülöttekkel együtt menekülő, majd teázó Clifford Geertz. Ezek a képek ugyan eltérő üzeneteket hordoznak, alapvetően mégis azt mutatják, hogy az antropológus klasszikus szerepe a kívülállás, a „kívülről" történő leírás, illetve a másik kultúrába való behatolás volt annak megtanulásán vagy értelmezésén keresztül. Ha nem így lett volna, nem sok értelme lett volna a native point of view fontossága hangsúlyozásának. A modern társadal-