Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 8/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2005)

RÉGI TAMÁS: Észak-kenyai nomadizmus a 21. században. Paló példája

A társadalomszervezet kérdései Eszak-Kenyában A fentiekből részben következik, hogy a terepkutató antropológus nem feltétlenül azzal a társadalmi felépítménnyel találkozik terepmunkája során, amellyel a szakirodalom szerint „kellene", sőt lehet, hogy egyáltalán nem azt fogja látni, amit előtte leírtak az adott közösségről. Családtípusok, definíciók, szokások tipologizálása helyett az antropológus vagy örömmel jegyzi le az új jelenséget, vagy elgondolkodik azon, hogy vajon létezett e valaha is az a kultúra, amelyet elődei leírtak. Felvetődhet számára a kérdés, hogy az egyes variációkat érdemes-e a deviancia címszava alá begyömöszölni, vagy inkább szembe kellene velük nézni, és a normalitásokkal összefüggésben tárgyalni őket. Az emberek a mindennapi gondjaikat (kevés a legelő, nem tejelnek az állatok, megdöglött egy marha) nem a törzsben vagy a klánban élik meg, hanem azokkal a társaikkal együtt, akikkel mindennap beszélgetnek. Ezek a csoportok a mindennapok tevékenységében jelennek meg, határaik nem áthatolhatatlanok, és nem válnak külön egymástól. Tagjaik más kulturális hátterű emberekkel kötnek házasságot; szokásaikat, viseletüket, dalaikat átveszik egymástól. Egymáshoz költöznek, kereskednek egymással, és egy templomba járnak Loiyangalaniba. A kutatóút alatt inkább ilyen típusú valódi csoportokkal találkoztam, mint fiktívekkel, ami persze természetes egy terepmunka alatt, és csak újabb adalékokat szolgáltatott a modernizálódott Afrika társadalmi változásaihoz. Ezen csoportok vizsgálatánál így a tényleges, mindennapi tevékenység volt a fontos, ami a minden idejüket együtt töltő nagycsaládokban, illetve az ezekből felépülő településekben jelent meg leginkább a sze/. kép. Loiyangalani