Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 8/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2005)
BLOSJÁNI MELINDA: Ki kicsoda a hiedelemszövegekben? Egy moldvai vallásos narratíva gyűjtésének kommunikációelméleti és társadalomtudományos megközelítése
mányt, annak adatszerű formáit nem ismerik fel. J. A., aki a kultúrát presztízsnövelő céllal tudáshalmazként, taktikaként kezeli, nem a közösség szabályai szerint jár el, a gyűjtőadatközlő viszony forgatókönyvének alárendelt történetek egocentrikus gesztusként, kisajátításként értékelődnek, ő maga pedig deviánsnak. A gondolatmenet e pontját összekapcsolhatónak tartom azzal, amit Mircea Eliade ír egyik esszéjében (Eliade 1991 ) a tudás popularizálódásáról. Az archaikus közösségekben a profán dolgokról szóló kommunikációra a nyilvánosság jellemző, míg a dogmatikus, metafizikus tudattartalmakat titok övezi. Ha ez Magyarfalura is vonatkoztatható, akkor azt jelentené, hogy a tudás egy bizonyos szféráját a közösség (talán identitását vagy koherenciáját jelentő) intenzívebb kontroll alatt tartja. Ez kívülálló számára csak beavatottság révén érhető el, melyet a közösség által kinevezett és felhatalmazott személyekvégezhetnek. Összegzés Tanulmányomban nem a tartalmi aspektusokat vizsgáltam, hanem azokat a helyzeteket, amelyekben hiedelemtartalmak aktivizálódtak. A helyzet, melyben az „én" és a „másik" találkozik, a másiktól elválasztó különbségek megfogalmazására kényszerít-ezen öndefiníció függvényében tárgyaltam a viszonyulást a hiedelmekhez. Ehhez a kérdésfelvetéshez saját anyagom értelmezésének „buktatói" vezettek el. Hipotézisem, hogy egy beszédhelyzet otthonossága, a bizalmas hangnem nagymértékben befolyásolja az alábbiakat: Mit látunk bele, miket fedezünk fel egy kultúráról: egy életvilág peremét vagy közepét? A kulturális szövegek jelentésének „rejtett szintje" milyen mélységig terjed/korlátozódik: a kommunikációs felszíntől egy közösség kultúrájáig? A kapcsolat létrehozása mennyire fonódik össze a megfigyeléssel, mennyire zárja le a megértés folyamatát? Meglátásom szerint szükséges a kettő szétválasztása, és adott esetben a kutató és kutatottak közti hallgatólagos szerződés is felülvizsgálatra szorulhat. Tanulmányom következetéseit két értelmezési útvonalon helyezem el, és tartom folytathatónak. Egy közösség a tudását a maga használatára halmozza fel, és nem azzal a céllal, hogy mi felgyújtsuk. A kutató jelenlétével egy új kommunikációs helyzetet teremt. Hogyan változik meg a tudáshoz való viszony a kutatottságtudat függvényében? Egy kultúra „kibeszélésének" milyen korlátokat szab a közösség, hogyan viszonyulnak az adatközlővé vált személyhez? Ahhoz, hogy az eseten túlmutató következtetéseket lehessen levonni, további vizsgálatokra volna szükség arról, hogy az eddigi szakirodalom milyen adatokat tart számon adatközlőiről. Az etnográfiai interjú és a terepmunka-beszélgetés olyan szándékosan létrehozott alkalmak, melyek lehetőséget teremtenek a történetmondásra. Hogyan értelmezi a gyűjtő a kutatásra méltó kultúrát? Tulajdonképpen mit akarunk felmérni? Az értelmezés során az adatok további szelekcióját végezzük el, értelmezésünkkel koherenciát teremtünk etnográfiai adataink között. Az események krónikája megtörik, ahogy a mindennapi élet szövetét tematikus kategóriáink mentén újraszervezzük. A fentiekben is szelekciót végeztem el egy kutatás anyagán, azt vizsgáltam, hogy az események narratív egymásra
