Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 8/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2005)
BLOSJÁNI MELINDA: Ki kicsoda a hiedelemszövegekben? Egy moldvai vallásos narratíva gyűjtésének kommunikációelméleti és társadalomtudományos megközelítése
Nagy beszélőkedve első pillanatban feltűnt, szívesen mesélt, szívesen válaszolt, de akkor még nem tulajdonítottunk ennek különösebb jelentőséget. Már a beszélgetés elején kihangsúlyozta kommunikációs kompetenciáját, beszélői, előadói tehetségét, aki minden beszédhelyzetre fel van készülve: „[...] én pickos asszony vótam erőst a faluba mindenki erőst szeretett szóllani nekem, mer tudtam, mit kell szólni, nem úgy bolondossul, vaj parasztossul, hanem annak es helye van mindenütt". A beszélgetés folyamán újra meg újra ránk terelte a szót. Magyarországról érkezőknek tartva minket, közös ismerősöket próbált beazonosítani: „Há van egy magyar, C, nem tudom üsmerik-e, magyar... Há, hát az nállam ett es, ivutt es, mer jött sokszor, sok esztendőbe, hogy én montam le egy-egy valamit, énekeltem, s amit csak ő akart". így tudtuk meg, hogy J. A. a gyűjtő-adatközlő viszonyban már jártas volt, úgy is lehetne fogalmazni, hogy adatközlői tapasztalattal rendelkezett. Gyakran kerültünk olyan, számunkra meghökkentő helyzetbe, hogyj. A. felkérés nélkül énekelni kezdett, mikor egy dalszöveg nem jutott eszébe, elővette szájharmonikáját, és akár fél órán keresztül is dallamokat adott elő. Tehát a gyűjtés beszédhelyzetére fel volt készülve, rendelkezett egy repertoárral, amit elő szokott adni. Valahányszor tudásával kapcsolatos kérdéseket tettünk fel, készségesen válaszolt, gyógyítópraktikáinak, a szerelmi varázslásoknak receptszerű leírását, variánsait nyújtotta, helyenként recitatív stílusban, fennhangon adta ezeket elő, és szívesen eljátszotta a fényképezés kedvéért. Jelezte tudásának forrását, hogy kitől és hol tanulta (falubeliektől, paptól, a kórházban). Ha a gyűjtés számára egy ismétlődő beszédhelyzet volt, akkor megnyilatkozásai tartalmát és stílusát egyfajta sztereotipizálódás eredményeként kell kezelnünk. A gyűjtésnek mint beszédhelyzetnek számára már hagyománya volt: a részt vevő személyek, a tematikus elgondolások állandósulása alapján megnyilatkozásainak formáját beszédműfajként olvashatjuk. 15 Ennek megfelelően J. A. kezdetben túlzottnak tűnő bizalmasságát, nagy beszélőkedvét azzal is magyarázni lehet, hogy a beszélgetés kezdetétől fogva befolyásolták a számára előre látható, lehetséges kérdéseink 16 és válaszaink. A gyűjtők látogatásának gyakori emlegetése arra ösztönzött bennünket, hogy kérdéseket tegyünk fel adatközlői szerepének történetéről, kutatási helyzetekről. Elmondása szerint édesanyjához is jártak gyűjtők, akik énekeket, „régis dolgokat" kérdeztek tőle. Magyar nyelvű imádságok felől kérdezősködve megkérdeztük, hogy olyan imádságra nem emlékszik-e, amit édesanyjától tanult, de anyjáról egyből az jut eszébe, hogy ő is adatközlővolt: „(De olyat, amit a márnájától tanult, olyat tud-e imádságot?) Ti jártatok, s üsmertétek anyámat? (Nem, nem, mi fiatalok vagyunk ahhoz, hogy ismertük volna.) Igen? Még jártak oda bé hezza, mer jöttek sokand, ilyen sztudént [diák], s akkor fiak es vótak, s meg es mutítom a fényképet, hogy énekelek bé, s ők néznek ingemet, ott kűdtek nekem fényképet." Később megjegyzi, hogy tudása az anyjáénál is alaposabb, emlékezete pontosabb: „[...] anyámhoz jöttek, mert ő, aszonták, énekes vót, tudta a régis dógokot. Még tudta, de erőst nem. Anyám tudta, hogy én jobban tartom."
