Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 8/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2005)

NIEDERMÜLLER PÉTER: Az antropológia metamorfózisai: perspektívák a (késő) modern társadalom kutatásában

kutatási rutinokra, merev és hierarchikus struktúrákra épülnek, tekintély- és hagyományelvűek, önmaguk folyamatos reprodukciójával vannak elfoglalva ahelyett, hogy új utakat és megközelítéseket keresnének. így nem képesek megújulni, s azt a fajta flexibilitást, innovációt és kreativitást mutatni, illetve közvetíteni, amire pedig szükség lenne, hogy a társadalom- és humántudományi tudás szélesebb körben is hasznosítható, „eladható" legyen. Ezek a sommás megjegyzések persze mindig és mindenütt óriási felzúdulást váltottak ki a társadalom- és humán tudományokon belül. Sőt a neoliberalizmus terrorját, a klasszikus műveltség „elpusztítását", a haszonelvű gondolkodás vadhajtásait emlegető ellenretorika lényegében minden kritikai megjegyzést visszautasít(ott) anélkül, hogy akárcsak egyetlen percre is elgondolkodott volna az ellenvetéseken, mérlegelte volna azokat, amire azonban már csak azért is szükség lett volna, illetve szükség lenne, mert megalapozott és sokrétű kritika nem csak kívülről érte az említett tudományterületeket. Ma már magyarul is olvasható a Gulbenkian Bizottság jelentése (Wallerstein et al. I 996; 2002), melyben ez a legkülönbözőbb tudományterületek képviselőit magában foglaló nemzetközi testület nagyon határozottan érvelt a társadalom- és humántudományi tudás újraszervezése, újragondolása mellett. A kilencvenes évek második felében egyre gyakrabban fogalmazódtak meg hasonlóan kritikus felvetések, amelyek mindenekelőtt arra kérdeztek rá, hogy az a tudás, amelyet az Európában mindenütt alapvetően nemzeti jellegű társadalom- és humán tudományok előállítanak, mennyiben és miképpen felel meg a mai globális, transznacionális világ kihívásainak (vö. Harvey 2000; Beck 2000). Ezek a kritikus megjegyzések radikális formában fogalmazzák meg azzal kapcsolatos kételyeiket, hogy a társadalom- és humán tudományok képesek-e eddigi fogalmi készletükkel, elméleti szemléletükkel, módszertani eszköztárukkal a késő modern társadalom folyamatainakjelenségeinek, logikájának megragadására, leírására, értelmezésére. S az e kérdésre adott válaszukban következetesen amellett érveltek, hogy az elméleti és módszertani hagyományokhoz, a diszciplináris határokhoz és a kutatási kánonokhoz való merev ragaszkodás a társadalom- és humán tudományok esetében egyfajta vaksághoz vezet; ahhoz, hogy ezek a tudományterületek csak azt veszik észre a társadalmi világból, amit elméleti, módszertani eszközeik lehetővé tesznek. S mivel ezek az eszközök mára „elöregedtek", ezért a társadalom- és humán tudományok szükségszerűen „archaizálnak", azaz a mai, átalakuló világot belepréselik a már meglévő fogalmi rendszerekbe, elméleti és módszertani skatulyákba, ahelyett hogy önmagukat átalakítva új tudásokat termelnének.

2 Már e néhány rövid megjegyzésből is jól látszik, hogy jelen esetben nem csupán a tudományok, a tudományos gondolkodás szokásos változásáról, hanem egy annál mélyebb és lényegesebb kérdésről van szó: nevezetesen arról, hogy a modernitás transzformációja, a reflexív modernizáció (vö. Beck et al. 1994), az úgynevezett „poszttársadalmak" kialakulása mennyiben követeli meg a társadalom- és humántudományi gondolkodás átalakítását, újjászervezését. A kulturális és szociálantropológia utóbbi másfél-két évtizedének történetét ugyancsak ebben a kontextusban érdemes megvizsgálni. Nemcsak azért, hogy erre az általános kérdésre egy konkrét diszciplína szemszögéből keressük a választ, hanem azért is, mert az antropológia, annak kutatási eredményei, bizonyos szemléletei nagyon fontos szerepet játszottak és játszanak a társadalom- és humántudományi tudástermelés eddigi modelljeinek, formáinak megkérdőjelezésében. Mindenekelőtt arról a nyolcvanas évektől egyre erősödő kutatási irányról van szó, amely a modern, majd a késő modern társa-