Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 8/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2005)

NIEDERMÜLLER PÉTER: Az antropológia metamorfózisai: perspektívák a (késő) modern társadalom kutatásában

teremtette meg azt a bizonyosságot, hogy az ember az őt körülvevő társadalmi világban otthon van. S pontosan az „otthon létnek" ez a kulturális érzése az, amit Anthony Giddens nyomán - bár az ő eredeti gondolatait némileg módosítva - ontológiai biztonságnak nevezhetünk. S pontosan ez az ontológiai biztonság, ez a kulturálisan kódolt biztonságérzet, illetve az ehhez vezető stratégiák azok, amelyek a reflexív modernizáció folyamatában, a modernitás radikalizálódása során megkérdőjeleződnek, problematikussá válnak, átalakulnak, s ezáltal persze társadalmi, politikai konfliktusokhoz vezetnek. E konfliktusok pedig azt mutatják - s ez a modern társadalmak antropológiai kutatásának egy további fontos tanulsága -, hogy egyáltalán nem arról van szó, mintha a klasszikus, az „első modernitás" mára végképp lezárult, megszűnt, befejeződött volna, hanem arról, hogy ez a változás éppen folyamatban van, történik. 5 mivel ez a változás éppen folyamatban van, ebből következően egymásnak mélyen ellentmondó életformák és kulturális jelentések, különböző gondolkodási módok és kulturális koncepciók vannak egyidejűlegjelen a társadalomban. Ez persze bizonyos mértékig így volt a klasszikus modernitáson belül is, a modernitás mai helyzete azonban mégis jelentősen más. Egyrészt azért, mert a „második modernitás" jóval plurálisabb és flexibilisebb szociokulturális helyzeteket és identitásokat mutat, mint az „első modernitás". Másrészt pedig azért, mert a „második modernitás" plurális, hibrid és kreol világán belül nem lehet többé hierarchikus vagy értékbeli sorrendet felállítani.

10 Az életformáknak az az uralkodó modellje - hogy azt ne mondjam: terrorja -, amit a klasszikus modernitás normalitásnak tekintett, ma már nem, illetve csak nagyon korlátozottan érvényes, az egymásnak ellentmondó, egymással végleg szemben álló életformák és kulturális jelentések ma már mind egyenjogúak, s hogy ki melyiket követi, az individuális döntések kérdése, amelyben persze szerepet játszhatnak vallási, kulturális vagy éppen családi hagyományok. De hogy ezek a hagyományok tényleg szerepet játszanak-e vagy sem, az megint csak választás, elhatározás, individuális életstratégiák és döntések kérdése. Ennek a ténynek azonban nagyon lényeges elméleti következményei is vannak. Mindenekelőtt az, hogy az az általánosan elterjedt társadalomtudományi felfogás, amely szerint az egyes társadalmi osztályoknak, csoportoknak megvan a maguk kultúrája, illetve hogy a kulturális különbségek társadalmi különbségeket reprezentálnak, a modernitás metamorfózisa nyomán alapvetően problematikussávált. A késő modern társadalmakat ugyanis mindenekelőtt az jellemzi, hogy a kulturális különbségek, az eltérő kulturális minták, jelentésrendszerek és -összefüggések hoznak létre különböző koherenciával bíró és különböző élettartamú társadalmi csoportokat, nem pedig fordítva. Ez az empirikus kutatásokban gyökerező felismerés jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy az antropológia - akárcsak a társadalom- és humán tudományok általában - újragondolja a kultúráról való beszéd módjait. Ennek a folyamatnak számos állomása volt, aminek részletezésére itt nem térhetek ki. A legfontosabb azonban az, hogy e szemléletváltozás nyomán a modern társadalom antropológiai kutatása a kultúrára többé nem úgy tekint, mint egy bináris oppozíció egyik tagjára, azaz nem valamivel szemben definiálja - kultúra vs. társadalom, felépítmény vs. alap, szimbolikus vs. anyagi, ideális vs. reális, mind vs. body. Ebből következően megváltozott a kultúrának a társadalmi elemzésben betöltött szerepe és funkciója. Ma már senki sem gondolhatja komolyan, hogy a kultúra lenne a „hab a tortán", azaz a tárgyi világ egyfajta dekorációja, a társadalmi világ egyik „részterülete". A kultúráról való újfajta gondolkodás és beszéd legfőbb sajátossága éppen az