Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 7/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2004)
SZÍJÁRTÓ ZSOLT: Tájkép és emlékkép - az emlékezethelyek problematikája. Szabó Marianna Kakpuszta című installációja kapcsán
időbeli folyamat, a mulandóság. Igy az idő társadalmi kategóriáját a természetművészet nem filozófiailag, szemléleti kategóriák vagy absztrakt fogalmak mentén ragadja meg, hanem a művekben, installációkban felhasznált anyagok inherens tulajdonságait felhasználva tesz kísérletet arra, hogy az időt, e láthatatlan dimenziót, társadalmi-kulturális konstruktumot vizuálisan is megjeleníthetővé tegye, beágyazva különböző léptékű összefüggésrendszerekbe. V. Az amerikai történész, Simon Schama (1998) a tájmetaforák kultúrtörténetét bemutató monumentális művében számos történetet mesél el, amelyek Lengyelország keleti részén, Litvánia rengetegében játszódtak, s melyekben a társadalomtörténet és a személyes történelem szálai ősrégi mítoszokkal, írásos feljegyzésekkel gabalyodnak össze. E történetek témája ugyanakkor mindvégig nagyon hasonló: az időbeli, történeti események hátteréül szolgáló földrajzi téren megfigyelhető kulturális transzformációs folyamatok vagy Schama megfogalmazásában: az a mód, ahogyan „az emlékezés rétegeiből összeállnak a táj szcénái". Mindezért pedig különféle kulturális jelentéshálózatok a felelősek: társadalmi csoportok elképzeléseinek és vágyainak változó összefüggésrendszere, az így létrejövő imaginárius tájak „visszaprojektálása" a természeti közegbe. Schama ( 1998:260) szerint „örökölt hagyomány az, ami a puszta geológiából, vegetációból egy tájat hoz létre, s ez a tradíció minden katasztrofista jóslat, hanyatlástörténeti prófécia ellenére virulens módon jelen van kultúránkban". Hiszen mindmáig nagyon fontos szerepet játszanak a tájra vonatkozó régi hagyományok, kitartó szívósággal jelentkező történetek, melyekben meghatározott helyekre irányuló vágyak, kívánságok fejeződnek ki, objektiválódnak (Keszeg 2003). Aztán ezek az objektivációk - egymás mellé helyezve létrehozzák, kirajzolják a maguk naturalizált, azaz a természetesség látszatával felruházott topográfiáit. Jelen esetben is igaz az a természetművészet kapcsán tett megállapítás, hogy sokszoros kulturális reflexiós munka zajlik a tájban és a tájjal, amelyet persze a késő modern kor tömegtermelése jelentősen átalakított: immár egész imaginációs iparágak (a turizmusipar, a különböző tömegkommunikációs rendszerek) hozzák létre a földrajzi helyekből a „látnivalókat", változtatják át a földrajzi tér meghatározott pontjait - egy (a természetművészet eljárásmódjaihoz nagyon hasonlító) szemiotikai folyamat, a kijelölés, a stilizálás és a szakralizálás révén - szimbólumokká. A különféle kiemelt térelemek egy új, mesterséges és meglehetősen redukált összefüggésrendszerben jelennek meg, amely a szemlélő számára ugyanakkor mégis az egyszeri-egyedi értelmében vett értékeset közvetíti. Mindez pedig az „eredeti" térhasználat átalakításához és szimulációjához vezet: miközben a térbeliséget egy másfajta jelrendszer újradefiniálja e sokszor egyáltalán nem művészi tevékenység során, a transzformációs folyamat végeredményeképpen a kiválasztott térszeletnek itt is egy sajátos képimázs jut osztályrészül: hely és emlékezet, tér és idő egy sajátos tájképpé mosódik össze. A Schama által részletesen bemutatott kulturális tértranszformációk másik sajátossága éppen az általuk felrajzolt időtáv: a nagy nehezen felkutatott és megidézett történetek az emlékezet és a történeti idő mélyrétegeiben találhatók. Patrick McGreevy (2001 )
