Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 7/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2004)

SZÍJÁRTÓ ZSOLT: Tájkép és emlékkép - az emlékezethelyek problematikája. Szabó Marianna Kakpuszta című installációja kapcsán

Ha a felhasznált tárgyakat nézzük, akkor láthatjuk, hogy a felhasznált anyagok - a papír, az írás, a nád idegenekettői a miliőtől, egyáltalán nem „helyspecifikusak", nem az erdő anyagaiból született az installáció, ám a természeti közeg magában foglalja, domesztikálja ezeket az artefaktumokat. Az egész folyamat, amelyet bemutat, érzékileg nagyon is jól megragadható - papírcafatok, töredezett nádrudak, az avarszőnyegből kikandikáló betűroncsok, miközben a felirat által is hangsúlyozott, erre ráépülő üzenet - éppen ellenkezőleg - meglehetősen absztrakt. Alig kiemelkedve, a földhöz simulva, mintegy szöveglepelt borítva rá az installáció felidéz egy sokkal absztraktabb folyamatot: a jelentéshálók, értelmezés- és szimbólumrendszerek illékony anyagiságát,

12 amelyek - ha gondozatlanok maradnak -, gyorsan erodálódnak, s először csak foltokban, majd később egyre nagyobb területeken megjelenik a csak időlegesen elfedett, nyers természet, jelen esetben a vadon.

13 Az installáció nagyon jól szemlélteti az emlékezethelyek időhöz fűződő furcsa viszonyát: szándékuk részben az idő kimerevítése, rögzítése, valamifajta kezdet, eredet megragadása és megőrzése. Ebből a szempontból úgy viselkednek, mint széttartó fénynyalábokat egy fókuszpontra összegyűjtő tükrök vagy az időbeliség kontinuumába egy ponton beavatkozó fényképek: szándékoltan minimalista, redukált módon a legkevesebb jelet felhasználva próbálják „megjeleníteni" a lehető legtöbb jelentést. E folyamat során az emlékezethelyek rendelkeznek valamifajta holisztikussággal: akárcsak az emlékezés aktusa, azokat a részleteket emelik ki, keretezik be és őrzik meg az események végtelen láncolatából, amelyek megerősítik az alapul szolgáló jelentést. Az emlékezethelyek fenntartanak egy másfajta, az eddig bemutatottal ellentétes kapcsolatot is az idővel: hiszen ezek a helyek képesek változni, átalakulni, képesek jelentéskörük állandó bővítésére, megújítására - hogy aztán egy új pillanatfelvétel során megint csak rendezett formában összeállva egy új, másfajta tablóképet közvetítsenek. Az installáció kitűnően érzékelteti - azaz érzékileg is jól megragadhatóvá teszi - ezt a folyamatot: mint valamifajta időkatalizátor felgyorsítja a történéseket - többszörös sebességűre állított videorekorderként bele-belepörget az események lassú menetébe, a monoton történéssorba, így jelenítve meg az idő háttérben zajló, folyamatos - amúgy meglehetősen láthatatlan - átalakító munkáját. Az egymás után következő képek - kimerevített időpontok, szekvenciák - egyik funkciója is éppen ez: hogy egyáltalán érezhető legyen az idő múlása, valahogy ki kell lépni ebből a folyamatból, distanciát kell teremteni - vagy g ellenkezőleg: tudatosan belehelyezkedve reflexió alá kell vonni a történéseket. 7 Az idő megállításának és az állandó újradefiniálásának egymásmellettisége: ez a ÏQ folyamatos oszcillálás alakítja örvénylő tárgyakká ezeket a látszólag nagyon is röghöz S kötött, mozdulatlan objektumokat, amelyek a szándékok, figyelmek állandó változását J3£ kihasználva vagy előidézve hol reflektorfénybe kerülve kiemelődnek, hol pedig visszalő süllyednek a kollektív emlékezet homályos, alig derengő helyzetjelző fényekkel, vöröslő h^ /edekkel megvilágított háttértárolójába. Ki a nézője ennek az installációnak? A fák lombkoronája és az erdő madarai - hiszen a szöveg csak „felülről", a fák ágai közül vagy az ég horizontjából olvasható s fogadható be. A megszokott emberi perspektívából nézve a betűk nem állnak össze egységes történetté, fragmentumokból, a szélben ide-oda billenő betűfoszlányokból kell valamifajta értelmet kicsiholni. És egy további megkötés: csak kiállítások látogatói, városi emberek 258 számára válik jelentéstelivé és értelmezhetővé a mű; az erdőben élők számára néhány