Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 7/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2004)

SZÍJÁRTÓ ZSOLT: Tájkép és emlékkép - az emlékezethelyek problematikája. Szabó Marianna Kakpuszta című installációja kapcsán

tás, Belső-Somogy valamely térképen alig jelzett vidékén, ahol egészen az 1960-as évek végéig, a körzetesítésig virágzó települések, erdei puszták lazán kapcsolódó láncolata jelentette a mindennapi élet alapvető keretfeltételeit. A házakat a termelőszövetkezetek erőszakos megszervezése, a kiemelt faluközpontok létrehozása után az elmúlt évtizedekben sorra elhagyták lakóik, a vályogépületek romba dőltek, az erdő gyorsan visszavette egykori birtokát. Ma már csak egyetlen idős asszony él itt, pár éve az ő háza is összeomlott, azóta egy lakókocsi műanyag vázszerkezete jelenti számára az otthon falait.

5 Az elpusztult településre vezető egyik erdei út mentén teljesen váratlanul néhány fakeresztre, kőből készült emlékművekre bukkanhatunk - ez az egykori puszta egyik temetője, ahol gondozott és elhanyagolt sírok váltják egymást, meglehetősen kaotikus rendezetlenségben. Mi ez a temető? Egy emlékezethely - a Nora-féle értelemben? Egy „eltérő hely" - a foucault-i felfogás

6 szerint? Rendelkezik-e a Nora által definiált hármas funkcióval - az anyagi, a szimbolikus és a funkcionális összetevővel? Az egyetlen helyben maradt őslakó és a többi elszármazott számára természetes emlékezethely, az emlékezetközösség- noha csupán egyetlen állandó, őshonos tagja van - még létezik; halottak napja körül sokan keresik fel egykori hozzátartozóikat, s ez a (lehet, hogy intenzitását vesztő, de még kétségkívül jelen lévő) rítus egy évben egyszer élettel tölti meg ezt a szimbolikusan megjelölt és kiemelt földrajzi területet. Az installáció - Szabó Marianna

7 munkája - közvetlenül a temető melletti tisztáson található, egy hatszor hat méteres, viszonylag sík területen, csomagolópapírra írt, majd harmincszor harminc centiméteres négyzet alakú lapokból összeállított jókora szöveglepel, melyet vékony nádpálcák rögzítettek a földhöz. Az eredetileg összefüggő, majd szétvagdosott papíron egy fekete tussal kalligrafikusán megrajzolt Pessoa-idézet volt olvasható.

8 Az installációt a képzőművész 2003 augusztusában állította fel a helyszínen, az első sorozat fénykép ekkorra datálható, majd további két alkalommal - 2003 szeptemberében és novemberében - dokumentálta az installáció akkori állapotát. Mi is ez az installáció? Emlékmű volna, amely az egykori településre, az egykori emberekre, egy eltűnt életvilágra próbál emlékezni? Részben igen, de korántsem ez az egyetlen funkciója, hiszen valószínű, hogy akkor valamilyen időt álló anyagból készült volna... Az emlékműállítás hiábavalóságáról szólna? Ez nem valószínű, hiszen komolyan (talán kicsit túlságosan is komolyan) próbál megfelelni az „emlékműfunkció" által megkövetelt kimondatlan előírásoknak; kétségünk sem lehet például afelől, hogy az idézet szó szerint értendő... Az installáció első megközelítésben valamifajta idő- és emlékezetmodellként értelmezhető, hiszen felnagyítja, kiemeli az emlékezethelyek működésének törvényszerűségeit, határpontjellegét, sajátos időstruktúráját. Nora tanulmányában afféle kedvenc, kézhezálló metaforaként sokszor használja a „határpont", a „fordulópont" fogalmát; például akkor, amikor arról beszél, hogy az emlékezethelyek egy köztes időbeli szituációban keletkeznek; amikor eltűnik a par excellence közösségi emlékezet, amikor nincs többé közege (miliője, ezt a fogalmat használja Nora) az emlékezetnek, akkor kell megteremteni a helyeit (lieux de memoire).

9 Ilyen drámai idő- és térbeli határponthoz érkezett a közösség azzal, hogy egyetlen tagja él már csak az eredeti területen, akinek nagyon fontos igazodási pont, beszélgetőhely a közösség emlékét őrző temető. S az installáció mint igazi emlékezethely pontosan arra a fordulópontra irányítja rá a figyelmet, „amikor eltű-