Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 7/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2004)

AGÓCS ATTILA: A gömöri romungrók mesélési szokásairól

A mesélők virrasztásokon való szereplésének pénzzel való jutalmazása nem újdonság (pontosabban: nem az elmúlt néhány év szüleménye), hiszen a mesékért már régebben is fizettek: „akkor többet, mert akkor volt munka - tudja, a kommunisták. Munka volt bármennyi, nemcsak egy helyen dolgozhatott, hanem akár ötön is." A klenóci adatközlőm által leírt, pénzzel való honorálási forma azonban csak véletlenszerű nagyságú pénzjutalmat biztosít a mesélőnek: „tesznek oda egy olyan tányért. Aki nem akarja hallani, elmegy, aki hallani akarja, pénzt tesz a tányérra." (R. J, 1954, sz., Klenóc.) Mindkét „hivatásos" mesélőm (Vojtech Oláh Rimakokováról ésján Radié Klenócról) az oláh cigányokat emlegette „szolgáltatásaik" - a virrasztásokon való mesélés - legbőkezűbb megrendelőiként. Vojtech Oláh így mesélte el tapasztalatait: „Ezek a magyarok,

35 akiknek ilyen aranygyűrűik vannak, nohát, azok nagyon gazdagok. Hát, tőlük még ha nem is akarná elvenni, muszáj, mert különben... Amikor Rimaszécsen voltam, hát ha nem adtak nekem... rendesen odajöttek hozzám, hogy van-e pénztárcám. »Van bizony.« Elvette a pénztárcámat, az én pénzemet az asztalra tette, és amit ők adtak... De nem a mi pénzünkből adtak, hanem eurót. (Mennyit adtak?) Volt ott nekem három ötszázas. (Három ötszázast euróban?) Három,

36 no, ezt adták nekem. És azt mondta, ha nem veszem el, élve innen haza nem megyek. így ha akartam, ha nem, el kellett vennem. No, de annyit mondtak nekem: »Ha mi eljövünk maga után, magának mindenhová járnia kell majd.« Ezek a leggazdagabbak, ezek a kocsis cigányok, ezek a leggazdagabb nemzet... Mondjuk ahogy van Losonc, Rimaszombat." Klenóci adatközlőm rokonainál volt hasonló virrasztóban: „ahogy vannak ezek az oláh cigányok. Jaj, és féltem is, tudod, ott engem sokan ismernek - az unokanővérem oda ment férjhez." Rimaszombatban, ahonnan nyolcszáz koronát, cigarettát és ételt vitt haza: „bentre is bevittek, így körben és én voltam középen. A kamera ment, minden." (R. J., 1954, sz., Klenóc.) Az idézett példák jól illusztrálják, milyen fontos szerepet töltenek be az oláh cigányok a gömöri cigány mesék további hagyományozódásának folyamatában, hiszen az általuk biztosított magas anyagi motiváció (négyszer-ötször több pénzt kapnak tőlük a mesemondók, mint a romungróktól) nyilván pozitívan befolyásolja a mesélők viszonyát saját repertoárjuk egyes darabjaihoz, azok frissen tartásához. A jutalmazás különböző formáira világítanak rá Vojtech Oláh szavai is, aki a szegéig nyéktől soha nem veszi el a pénzt; így történt ez Rimafűrészen is: „Azelőtt olcsó volt a 7 dohány, valamikor korona ötvenbe került. Vehettek öt paklival is, meg minden... MegÍN vettek mindent, de azt mondtam, hogy: »llyen szegény emberektől nem akarom elvenS ni.« Mert azt gondoltam magamban: »Én szintén szegény vagyok, de nekem tőled nem kell. Ha akarod, az a cigaretta nem üt agyon - gondoltam -, hát vegyél egyet nekem. De JSo autóval hazavinni ám engem.«" Pénzt előre sosem kér, neki elég, ha jóllakhat, ihat, és ha vesznek neki cigarettát vagy dohányt: „Én azt soha nem is kérem. Azt mondom nekik: »Nekem nincs mit, fiúk, ha akartok, vegyetek nekem cigarettát.« Kész. Vesznek nekem cigarettát, és amikor már megyek haza tőlük, akkor: »Várj! Ülj be az autóba! Ahogy elhoztunk, haza is szállítunk. És ezt hagyja meg sörre!« Hát, ha adnak nekem ötven koronát, száz koronát, ez az ő dolguk, és elég." A tárgyalásnak ezen módja a gömöri cigány zenészek viselkedésére emlékeztet, akik 238 úgy járnak rokonaik és ismerőseik temetésére muzsikálni, hogy semmit sem kérnek érte,