Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 7/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2004)

AGÓCS ATTILA: A gömöri romungrók mesélési szokásairól

szerkezetét kiegészíthetjük még a korábban már említett önéletrajzi elbeszélésekkel, viccekkel, találós kérdésekkel, miközben hangsúlyoznunk kell azt a tényt is, hogy „virrasztás közben nem szabad énekelni" (Mann 2001:1 I I ). A férfiak néhány kisebb csoportra is szakadhatnak - például az egyik csoportban visszaemlékezések hangzanak el a kötelező katonai szolgálat éveiről, míg a másik csoport tagjai mesék hallgatásával múlatják az időt (L. A., 1932, m., Rimapálfala). b) Nők - a nők általában a halottas ház konyhájában, esetleg nappalijában tartózkodnak, miközben imádkoznak, vagy a családról és a gyerekekről beszélgetnek

19 A virrasztók meghatározó szerepet töltenek be az egyes mesei szüzsék faluról falura (az egyik roma közösségből a másikba) terjedésében,

20 hiszen alkalmat biztosítanak a család viszonylag nagy területen szétszóródott tagjainak a találkozásra

21 Ez a kellemetlen esemény így egészen napjainkig a mesemondók repertoárbővítésének kiváló alkalma. Esti összejövetelek, szomszédolás (informális alkalmak) A gömöri romák a virrasztókon kívül csak az esti összejöveteleket, illetve a szomszédolást emlegetik a mesemondás alkalmaiként: „Mondjuk mi is van ma? Szombat, ugye? Ha nem akar aludni, akkor kint, amikor ilyen hidegebb éjszakák vannak, de nem nagyon hideg

22 így mondom: akkor összejövünk, és már mondjuk emez hoz valamit, amaz hoz, és így szoktuk. Az egy élmény"

23 Milena Hübschmannová „a mesemondás társasági alkalma" terminus alkalmazását javasolja az ehhez hasonló összejövetelek megnevezésére (Hübschmannová I 983:58); jellemző, hogy ezeken főként az adott helyi közösség tagjai vesznek részt. Vojtech Oláh így írt le egy esti összejövetelt, amelyen mesélőként vett részt Rimafűrészen: „A cigányok kint olyan tüzet csináltak, tábortüzet. Uój, az még volt... ilyen messziről, mint innen oda, ültem én, és a cigányok a tűz körül, mint valami indiánok... És pipáztak. Öregasszonyok ültek ott, gyerekek, és Isten tudja, ki mindenki volt még ott. Nekem odatettek egy külön széket, középen voltam én. És úgy hallgattak, mint az Urat." A „társasági" mesemondási alkalmak gyakoriságát illetően jelentősen megváltozott a helyzet az elmúlt évtizedekben. Hübschmannová szerint a 20. század hatvanas éveiben nyáron heti két-három alkalommal jöttek így össze a romák, télen pedig szinte minden este, hiszen nem volt mit csinálniuk (mivel se munkájuk, se televíziójuk nem volt; Hübschmannová I 983:56). 1968-ból olyan estéről is említést tesz, amikor egy Késmárk (volt Szepes vármegye) melletti faluban három „mesemondó központban" folyt a mesélés egyidejűleg. Az egyes „központok" hallgatósága nagyjából a rokonsági kapcsolatok mentén szerveződött (Hübschmannová 1988:84). Gömöri útjaim során két különleges mesemondási alkalommal, illetve róluk szóló történetekkel is találkoztam. Az elsőt Vojtech Oláh mesélte nekem, és a 20. század hetvenes vagy nyolcvanas éveiben játszódott: „Nemrég meg is akartak hívni, az a riporter, az a Karol Polák, amelyik bemondó volt, aki a futballt mondta. Hát, személyesen eljött utánam, hogy menjek a televízióba a gyerekeknek esti mesét mondani. És én, ilyen dilinós, nem mentem, pedig ma már másképp élhetnék, nem így." A másik történetet Klenócon hallottam - egy roma nő a helyi folklórfesztiválon mondott mesét: „Lefotózni, kamera, minden volt akkor. Azok messziről jöttek, de már ő is meghalt. Hát ő is mesélt,