Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 7/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2004)

HORVÁTH KATA: Szóban-írásban - egy cigány szerelmeslevél kapcsán

világról - alapvetően mint beszédről gondolkoznak, és mint beszédről beszélnek, mégis létrejön az írásos kommunikációnak néhány sajátos formája. Ezen írásos gyakorlatok és termékeik értelmezése megmutatja majd, hogy „a szóbeliségben az írásbeli és a szóbeli ezerféleképpen viszonyulhat egymáshoz" (Williams 2000a:3l8). Az írás a gömbaljai cigány közösségben legfeltűnőbben tetoválások formájában van jelen, amelyeket a közösség tagjai egymásnak készítenek, és amelyek az esetek legnagyobb részében neveket ábrázolnak; a hozzájuk közel álló személyek nevét. A férfiak legelső tetovált neve, amit tizenéves koruk elején a tetoválásra leginkább méltó szónak tartottak: „anyu", aztán később felkerülhetnek még emellé a testvérek, a feleség és a gyerekek nevei is. A tetovált írások szembetűnő jelenlétükkel egyrészt megmutatnak valamit a gömbaljai cigány kultúrának az állandósághoz, a szituációhoz, az emlékezéshez való viszonyáról, másrészt sajátos (írásbeli) karakterükkel szemben is haladnak ezek domináns, beszédbeli megjelenésével. A tetoválásokra mindig az aktuálisan legfontosabb személy neve kerül. A tetoválás pillanatában ez az aktualitás örök érvényűnek tűnik. A cigányok között ugyanakkor az aktuális beszéd alakulásának megfelelően a viszonyok akár pillanatonként változhatnak. Valakiről egyik nap még az az állítás hangzik el: „Akárhogy is testvérem, már nem foglalkozom vele többet. Úgy gondold el, Kati, hát mindennek lehordta a lyányomat, hát elmondják nekem a cigányok, mindenféle utolsó kurvának. Hát nem testvérem nekem már az ilyen." Néhány nap múlva, ha a dolgok úgy alakulnak, ugyanez a személy „a legjobb testvérem, egy se jöhet hozzá, egy se tett velem még annyi jót, Kati". Ezek a kijelentések kimondásukkor sosem úgy jelennek meg, mint amelyeket a következő pillanatban meg lehet változtatni, jelentőségüket és komolyságukat tekintve valóban örök érvényű állításokként mondják ki őket. Vagyis ebben a tekintetben az állítás kimondása hasonlít a tetoválás felírására, mindkettő egy öröknek elgondolt viszonyt rögzít; csakhogy a tetoválás ott is marad. Gyakran a tetoválásokon szereplő nevek tulajdonosai már (éppen) „nem testvérei", „nem gyerekei" a tetoválások tulajdonosának. Ugyanígy azon személyek neve, akikről a cigány közösségben nem igazán beszélnek (mint az elmúlt nagy kamaszkori szerelem, akiből nem lett feleség, de akire az, akiből feleség lett, egész életében féltékeny lesz,

6 vagy egy meghalt családtag), a tetoválásokon jelen vannak, jelen maradnak. Ezek a tetovált nevek sajátos jelentéssel bírhatnak az antropológus számára. Nem7 csak azért, mert olyan dolgokat is „elmondanak", melyeket a beszéd nem, és ezáltal ráS mutathatnak a csend helyeire, hanem sokkal inkább amiatt, mert egyik oldalról a kom5 munikációnak olyan szokatlannak tűnő, a többitől olyannyira eltérőnek látszó formáiként vannak jelen a közösségben (gondoljunk csak megváltoztathatatlanságkarakterükre va

gy emlékszerűségükre), másrészt viszont kezelésük és a hozzájuk fűződő viszony annyira beleilleszkedik a beszédek sorába, és helye annyira magától értetődőnek tűnik, mintha egyáltalán nem kezdené ki az általános gyakorlatokat. A hétköznapi beszédben gyakran úgy tűnik, hogy a tetoválások „használata" illeszkedik a cigány beszédstratégiák azon alapvető jellegzetességéhez, hogy a hivatkozás mindig a számukra megfelelő szöveghelyre történik, hogy az aktuális beszéd a korábban elhangzottakból mindig csak a neki abban a pillanatban megfelelőt idézi éppen létreho2 I 2 zandó abszolút igazságának tökéletes alátámasztójaként. Hiszen a tetoválás mutogatá-