Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 7/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2004)

TÓTH G. PÉTER: A tárgyak jogai, méltósága és képviselete

TÓTH G. PÉTER A tárgyak jogai, méltósága és képviselete Az utóbbi évtizedben egyre többször lehet olvasni a tárgyak „saját életé"-ről, az őket megillető jogokról. Ebben az értelemben a kulturális dolgok nem pusztán valami cél elérésére felhasznált eszközök, hanem emellett sajátos és egyéni élettörténettel rendelkeznek, társadalmi események és emlékek szerves részei, különböző kontextusok megkerülhetetlen szereplői. Az egyik alapkérdés a múzeumok számára, akarnak-e foglalkozni a gyűjteményeikben őrzött tárgyaknak ezzel az oldalával. A szerző szerint a múzeumoknak a társadalmi jelenségek személyes aurával bíró tárgyi lenyomataira van szüksége, és nem a társadalmilag steril, kiüresedett tárgyakra. 1989-1 990-ben személyeskedéstől sem mentes vita zajlott arról, vajon tud-e, akar-e a néprajz akadémiai, intézeti, egyetemi és múzeumi szinten tudományként viselkedni. Jelen tanulmányomban nem erről, de ehhez kapcsolódva arról szeretnék beszélni, talán a tudományosságot sem nélkülözve, hogy vajon tud-e, akar-e a néprajz- és a történettudomány, valamint a muzeológia -e sajátságos örökségiparok- a személyesség felé nyitott lenni, de mondhattam volna azt is: tud-e viselkedni. Az alábbi rövid gondolatfutamban olyan helyzeteket, szerepeket, valamint ezekhez kapcsolódó példákat mutatok majd be, melyek valamilyen módon az ez irányú elmozdulást többé-kevésbé jól tükrözik, és bennünk, nézőkben, múzeumi látogatókban esetleg az „aha" érzést kiváltják, kiváltották. Mármint arról lenne szó, hogy a fent felsorolt intézmények és képviselőik véleményem szerint talán tudnak - erről néha nem is sejtve , talán akarnak is - néha ezt letagadva - nemcsak raktárként és zárt, lezárt gyűjteményként viselkedni, hanem néha egészen emberi, személyes oldalukról is bemutatkoznak. Elöljáróban annyit, hogy minden előbb említett intézményt és helyszínt a társadalom, a társadalmi csoportok mai elvárásainak, kívánalmainak és fogyasztási szokásainak megfelelően egységesen az örökségipar részének tekintek, függetlenül attól, hogy önmagukat miként határozzák meg - vagy határozzák még meg - az oktatás és/vagy a tudományosság tágabb értelmezési keretében. Érdemes tehát olyan típusú kérdéseket JC feltenni nemcsak a jelenkutatás, hanem a történeti muzeológia szemszögéből is, hogy 7 lehet-e a történettudomány eredményeit a múzeum sajátos keretén belül úgy megfő- S galmazni, hogy azok a jelen látogatóinak „téttel" rendelkező élményt nyújtsanak? Le- S het-e bemutatni a „múlt rekvizítumait" úgy, hogy az a látogatót nemcsak nézővé, de befogadóvá is átminősíti, másként fogalmazva „beavatja"? Lehet-e mélységeiben is „érin- o^.g tetté" tenni a befogadót, hogy ne csak „élményekben", „emlékekben legyen gazdagabb", H ne csak az „emlékezet" súlyos terhe rakódjon rá, hanem a benne rejlő tapasztalatok is felszabaduljanak? Ezek után néhány olyan kísérletet szeretnék bemutatni, melyek véleményem szerint hozzájárulnak, hozzájárultak a „valami van" érzéséhez. 2004 tavaszán rendezte meg az Európai Folklór Intézet azt a kiállítást és konferenciát, mely a finn Kortárs Népművészeti Múzeum által kezdeményezett Kortárs népművé- 267