Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 7/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2004)
TURAI TÜNDE: Leányszöktetés: deviancia vagy norma?
Kutatástörténeti áttekintés Az Ethnographiában az 1890-től kezdődően megjelent közlemények azt jelzik, hogy a néprajzi kutatásoknak már igen korai fázisában felfigyeltek a leányszöktetés jelenségére. Természetesen a korabeli tudományos koncepcióknak megfelelően a híradásokon kívül az eredetkutatáson és komparatív adatközlésen volt a hangsúly. Elsőként Thúry József ír a nőrablásról mint a nővételt megelőző népszokásról: „a férfi nem békés megalkuvás útján, és a leány apjának fizetett összegért jutott feleséghez, hanem erőszakosan rabolta egy másik törzsből vagy nemzetségből" (Thúry 1890:406). Római és görög történelmi példákat említ, illetve a Hunor és Magyar nőszerzéséről szóló mondára hivatkozva ősi magyar szokásnak tekinti, amelynek maradványait a recens házasodási rítusokban is felfedezhetőnek véli, például amikor a vőlegény és társai a menyasszony ágyáért mennek, a menyasszonyt is elbújtatják; az esküvő után megpróbálják visszalopni a menyasszonyt (Thúry I 890). 1894-ben Nagy Géza a honfoglalástól kezdődően nyújt történeti áttekintést, kitérve a Szent István korától datált tiltási rendeletekre is (Nagy 1894). Az őshaza kérdéskörét kiemelt prioritásúként kezelő és a komparatisztikai igényű kutatások paradigmájába illeszkedően keresik a hasonló jelenségeket a rokon, a szomszédos és akár a távolabbi népeknél is. Többen számolnak be vogul, osztják, votják párhuzamokról (Munkácsi 1894; Jankó 1904;Tagányi 191 9). Csak egy példát említve hadd idézzem Jankó Jánost: „Szorovszkija [osztják falu] híres arról, hogy ott minden tisztességes asszony - szökött asszony, vagyis a vőlegény nem fizette le érte a móringot (kalym, unák), hanem a nélkül szöktette el a lányt." (Jankó 1904:62.) A dél szlávoknál, a románoknál és a szászoknál is találkoznak a jelenséggel (Both 1910; Ernyei 1910; Eckhart 1954), valamint említést tesznek ázsiai népek nővásárlási és -rablási szokásairól is (Tagányi 1919). A magyar nyelvterületet illetően a mai Magyarországról kevés adatunk van (Perl 1894). Elsősorban a Szilágyságból (Moldován 1913:156) 5 , Vistáról (Daróczi I 936), a bukovinai székelyek köréből (Bakó 1941 ; Györgyi 1962), Csík megyéből (László 1944:276), Székről (Győri 1975:130), a Fekete-Körös völgyéből (Kós I 976:69), Almás mentéről és Kalotaszegről (Tárkány Szűcs I 981 a:255-264) származó adataink jelzik a szokás előfordulását, kitérnek az esemény lefolyására, az okokra és a következményekre, meglehetősen kevés teret engedve a leíráson túl az értelmezésnek. Szilágyság A tanulmány alapjául szolgáló terepmunkát a történeti Szilágyságban végeztem 2001 2002-ben. Mivel a szakirodalom igen mostohán foglalkozik ezzel a tájegységgel, s így a közismertsége igen szűk határokon belül mozog, az alábbiak földrajzi elhelyezésének megkönnyítése érdekében nem tartom hiábavalónak röviden bemutatni a terület belső tagolódását. Három kisebb régiót szoktak elkülöníteni: a Tövishátat, melyet a Szamos, a Mázsaés a Zilah-patak fog közre; a Kraszna mentét, amelyhez a Kraszna folyó vonalán és mellékpatakjainak (Kolicka, Martóca) felső völgyeiben lévő települések taroznak, és a FelsőBerettyó mentét, mely területen a folyó Márkaszékig tartó szakaszán elhelyezkedő falva-
