Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 7/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2004)

SZILASSY ESZTER-ÁRENDÁS ZSUZSA: Migrációba zárva? Menekült gyermekek és menekülttáborok Magyarországon

jutottak, pedig kár értük." Egy, a menekültek helyzetét egyszerre „kívülről" és „belülről" is látni próbáló szociális munkás fűzi egyedül hozzá a megállapításához, hogy az is elképzelhető, hogy a szülőknek ebben a kilátástalan helyzetben nincs arra energiájuk, hogy a gyerekekkel foglalkozzanak. „Ezért nem lehet rájuk haragudni, még akkor sem, ha a magyar embernek ez szemet szúr." Tábori elmondások szerint nemzetiségenként is van egyfajta rangsor aszerint, hogy a szülők mennyire nyitottak afelé, hogy a gyerekeikkel intézményes formában foglalkozzanak a táborban vagy a táboron kívül. Szerintük a jugoszláv és bosnyák családokat könnyebb az iskolának megnyerni, legnehezebben viszont az irakiak állnak kötélnek. „A jugók nyitottak az iskoláztatásra, az irakiak szüleit viszont nagyon nehéz meggyőzni, hogy menjenek a gyerekek iskolába. De ha egyszer már elmennek, akkor jó érzésekkel jönnek vissza." Egy másik szociális munkás szerint: „Van különbség a nemzetiségek között is. A bosnyák gyerekek mégiscsak európai gyerekek, ők már valamilyen oktatásban azért részesültek, a gyerekekkel és a szüleikkel is könnyebb." Konszenzus alakult ki arról is, hogy mindezzel együtt az iraki és afgán gyerekek a legkötelességtudóbbak, ha az iskolai hátterük miatt teljesítményük nem is mindig a legkimagaslóbb, szorgalomban és engedelmességben messze a többi nemzetiség fölött állnak. „Megfigyeltem, hogy az afgán gyerekek mindig sokkal tanulékonyabbak, megvan bennük a felelősség, a szüleik nagyon komolyan veszik az iskolát. Ok, ha nem is maradnak itt, akkor is mondják, hogy »tessek tanulni, fiam!«. Legsikeresebbek éppen ezért az afgán gyerekek. A többi nemzetiség nagyjából egyforma. A palesztinok talán az ellenpélda... bennük megvan az, hogy innen oda megyünk. Nomád életet élnek szinte..." A szülői érdektelenségről és a gyerek fejlődését hátráltató családi körülményekről szóló elbeszélések a „másság" civilizációs és deprivációs magyarázataiból merítik alapgondolataikat. A civilizációs megközelítés a különböző csoportok kultúrája közötti fejlettségbeli különbségekre hívja fel a figyelmet, és a hatalmi beszédmód segítségével egyes közösségek másokkal szembeni kulturális felsőbbrendűségét hirdeti; a deprivációs vagy deficitmegközelítés az egyes csoportok „másságát" pedig gazdasági és szociális hátrányaikkal magyarázza. Ez a beszédmód ugyan kevésbé civilizatorikus felhangú, ám magyarázatában éppolyan leegyszerűsítő és determinisztikus, mint az előbbi. A tábori narratívakban változó hangsúlyokkal ugyan, de a civilizációs és deprivációs/deficitérvelések egyaránt kifejezésre jutnak. Záró megjegyzések Georg Simmel (1971:45) idegenről szóló klasszikus szociológiai elméletének értelmezésében az idegen „az a vándor, aki nem vándorol tovább, aki ma érkezik, és holnap itt marad". A közelség és a távolság ebben a léthelyzetben tehát egyidejűleg érvényesül: az idegen egyszerre tagja és kívülállója a befogadó társadalomnak. Ennek a „köztes létnek" a sajátosságai fogalmazódnak meg a táborlakó menekült gyerekek elbeszéléseiben is, akiknek helyzete a holnap bizonytalansága miatt aligha lehetne „köztesebb". A határhelyzet maga és a határhelyzettel együtt járó eltérő kultúrákkal való találkozás nemcsak külső konfrontációk sokaságát eredményezi, hanem a menekült gyermekben lejátszódó személyes válságokhoz is vezet. Esetükben ugyanis nemcsak a simmeli idegen