Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 7/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2004)

SZILASSY ESZTER-ÁRENDÁS ZSUZSA: Migrációba zárva? Menekült gyermekek és menekülttáborok Magyarországon

másikra való átköltöztetésüket. „Az új iskolában nagyon rossz volt, mindig rugdostak a gyerekek, büdös afgánnak, talibánnak, románnak neveztek. [...] És akkor anyukám kérte, hogy helyezzenek minket vissza. A gyerekek miatt is, meg azért is, mert a mostohaapám itt halt meg, és ide van eltemetve." Egy örmény kislány szerint a szülei azért kérték az áthelyezésüket, mert „azon a szálláson nem is voltak gyerekek, csak férfiak, és az apukám hiába szólt nekik, hogy ne alsónadrágban mászkáljanak a folyosón". A gyerekek és szüleik tábori ellátással és elhelyezéssel kapcsolatos elbeszélései természetesen nehezen választhatók szét egymástól, hiszen a gyerekek sokszor szüleik véleményét mesélik el, amikor a táborról kérdezzük őket. Ilyenkor az unalom és a „normális élettől" való megfosztottság leírása mellett a tábori étrend egyhangúságát és szegényes életkörülményeiket sérelmezik, és ezekért, szüleik panaszait ismételve, elsősorban a tábori alkalmazottakat okolják. „A konyhában fel szokták vizezni a tejet, és a kistestvérem egyszer beteg is lett tőle." Vagy: „Az apu mérges, mert hiába szólt többször, hogy a szobát nem lehet bezárni, ezért az ajtót éjszaka székkel kell elbarikádozni." Vagy: „Az anyukám szerint van egy nagyobb szoba ebben a házban, de ott két mongol lakik, és az igazgató nem akarja nekünk adni, pedig mi öten vagyunk." A szülők és szociális munkások ilyen és ehhez hasonló ügyekben vívott csatái mindennaposak a táborban. Ennek ellenére a gyermekek biztonságával és fejlődésével kapcsolatos táboron belüli viták többsége mégsem a szobák kényelme és a tábori koszt minősége körül, hanem a táborlakó gyermekek beiskolázásának ügye, illetve az állami iskolával kapcsolatos anyagi terhek kérdése körül csoportosul. Míg ugyanis a szociális munkások a táborlakó gyerekek mielőbbi magyar iskolába kerülésének fontosságáról próbálják a menekült szülőket meggyőzni, és az „akarat hiányát" róják fel nekik, amikor a rábeszélés ellenére mégsem sikerül az iskolába járás fontosságáról a szülőket meggyőzni, addig a táborlakó családok körében készült beszélgetésekből az derült ki, hogy a szülők támogatnák a gyermek iskolába járását (azon gyerekek esetében, akik nem iskolakötelesek), ha az nem lenne egyértelműen pénzkérdés.

10 Az egyetlen megoldás az lenne - hangzott el az egyik táborlakó nőkkel készített csoportbeszélgetésen -, ha a szülők a státus elnyerését megelőzően is dolgozhatnának, és a gyermekeik beiskoláztatásával járó többletkiadásokat (tanszerek, iskolatáska, tornafelszerelés, ebédbefizetés, buszjegy stb.) fedezni tudnák. Egy, a gyermekeit egyedül nevelő csecsen kérelmező anya elmondja, hogy szeretné, ha a gyermeke iskolába kerülne, de a havi 2500 Ft zsebpénzből aligha tudná a gyerek havi 4500 forintos iskolai ebédjét befizetni, nem is beszélve az egyéb költségekről. Ruhákat adományokból, tábori turkálóból be tud szerezni, de tankönyvekre, tanszerekre sehonnan nem kapna támogatást. Az iskoláskorú gyerekek szüleivel készített beszélgetésekből tehát kiderül, hogy az iskoláztatás vitathatatlanul komoly anyagi terheket ró a családokra, ezért a gyermek iskolába járatása szinte minden táborlakó családnak komoly próbatételt jelent. Valószínűleg több kérelmező gyermek járna iskolába, ha ennek költségeit valaki átvállalná tőlük. A szülők iskolával szembeni tartózkodása tehát nem a szülők „nemtörődömségéből" ered (ahogy ezt több szociális munkástól hallottuk), hanem az anyagi lehetőségeik korlátaiból és az iskolába járás adott körülmények közötti fontosságának eltérő megítéléséből. A tábori dolgozók és táborlakók közötti feszültségeket e két utóbbi körülmény kétféle értékelése csak tovább fokozza. így fordulhat elő, hogy némelyik szülő, látva a beiskolázás körüli tábori nyomásgyakorlást, instrumentalizálja az iskolaproblémát, azaz felis-