Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 7/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2004)

Helyzet - Kürti László Egy (újabb) kritika... Válasz Feischmidt Margit ismertetésére

antropológiai programok, és az ott produkált disszertációk, elemzések elsősorban nem antropológiai dekonstrukciók, akármilyen jók és up-to-date hangzásúak is legyenek a történészek vagy szociológusok-politológusok számára. A kutatóintézetekről, valamint az egyetemi tanszékeken folyó nacionalizmuskutatásról (301. p.) adott információ kérdéses: miért egy könyvismertetésben sorol fel ilyen látszólag biztos alapokat nyújtó adatokat? Nem hiszem, hogy ilyen iskolás példákkal kellene egy társadalmi, politikai interetnikus diszkusszió egyik vagy másik oldalának hihetőségét bizonygatnunk. Arról azonban megvan a véleményem, hogy intézetek saját kiadványait és elemzéseit mennyire lehet felhasználni és komolyan venni, még akkor is, ha azok látszólag tudományos hangnemben és köntösben - sokszor a rezsimek (és nem csak az állami) által támogatott formában - jelennek meg. Szeretném hangsúlyozni, hogy könyvemben a nemzeti mítoszteremtés elemzése egyszerre több szálon fut: erre nézve az ötödik és hatodik fejezet adja meg a választ. Nem érzem, hogy a „tudósítói hangnemnek" (298. p.) beállított elemzés baj lenne, bár kétségtelen, hogy a módszert tekintve a fejezetek eltérően próbálják feszegetni a felvetett problémaköröket. Minden szerző joga egy bizonyos módszer és leíró technika követése; én a könyvben többet is kipróbáltam, s ezért is nem sajnálom magamtól a posztmodern vagy posztstrukturalista jelzőket, melyeket másoktól kaptam kritikaként. Nyilvánvaló, hogy egy elemző mű, amely évszázados tudományos viták sorozatát tekinti át, nem építhet csak a terepmunkára, a részt vevő megfigyelésre vagy akár az interjúkra. Nem kérdéses számomra, hogy Feischmidt ismeri az általam használt irodalmat, de az tűnik ki ismertetéséből, hogy rosszul értelmezett bizonyos részeket könyvemben. Amint már korábban utaltam rá, olyan dolgokkal vádol meg, melyeket nem tűztem ki célul. „Historiográfiai elemzést" (298. p.) emleget, ám erre többször is utalok, hogy célom nem ez. Azt, hogy történelmi „tényeket" közlök a könyvben, evidenciaként hangoztatja, de én nem közlöm őket, hanem utalok arra, hogy ezek a „tények" mennyiben buktatói a nacionalista képzelet fabrikálásának és a történetírásnak. Sehol nem írok olyat, hogy én a „történeti tények között" próbálok „rendet tenni" (298. p.). Ennek ellenkezőjét írom könyvem 205. oldalán, amikor kijelentem, hogy nem célom a térség részletes történelmének feldolgozása, és utalok az általam használt történeti forrásmunkákra, sőt azok ideológiai beállítottságára. A historiográfiai elemzést majd a történészek végzik el, ha elvégzik, vagy ha el tudják végezni. Ezt csak azért hangsúlyozom (ismét!), mivel éppen a történészek diskurzusainak kritikai elemzését tudja egy kiegyensúlyozott antropológiai elméletekre-módszerre építő kutató elvégezni. Arra viszont nyomatékosan utalok, hogy úgy a történészek, mint a néprajztudósok nagy többsége is igencsak a nemzetteremtő mítosz bűvkörébe esett. Ez a kapitális baklövés viszont nem csak a magyar tudomány hibája. Megkérdőjelezi az ismertetés szerzője, hogy miért nem használtam a magyar nemzeti kultúrát kutató HoferTamás 1991 -es és Niedermüller Péter I 994-es tanulmányait. Minden elemzés szelektál, akármilyen nagyjegyzetapparátussal is dolgozik. Ez a szerző szuverén joga. A jegyzetanyagban bőven citálom a magyar néprajzosokat, köztük hivatkozva a pár éve elhunyt Peter Sugar úttörő könyvére, amelyben HoferTamás egy korai cikke pont erről a témáról szólt (Sugar I 980). Viszont könyvemnek nem célja a magyar néprajz nemzeti ideológiai beállítottságának elemzése. Azt már elvégezte Michael Sozan, de remélhetőleg még többen is megteszik, s ha lehet, nemzetközi fórumokon és újabb