Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 7/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2004)

Helyzet - Frida Balázs A celluloid tűrőképessége: hajléktalanság és média-antropológiai perspektívák

tálaljanak egy összetett társadalmi krízishelyzetet? (És zárójelben: ugyebár ez a kérdés felmerül az „írástudó" elit kötelességével és felelősségével kapcsolatban is.) A rendszerváltozás óta a városi szegénység és a hajléktalanság a magyar társadalom egyik akut, megoldásra váró, komplex problémája. A szociálisan veszélyeztetett tömegek válsághelyzetére néhány elkeseredett, figyelemfelkeltő kísérlet ellenére (ilyen volt a Saját szemmel című fotóprojekt, a Fűtött utca vagy a Hajléktalanok éjszakája) átfogó megoldási stratégia nem született. „A mai magyar társadalom egész egyszerűen nincsen felkészülve arra, hogy e problémával szembesülve értelmes és hatékony cselekvésbe kezdjen. Csak most döbbenünk rá, hogy a Kádár-korszak örökségéhez tartozik az is, hogy egy mélységében elképesztően tagolt osztálytársadalomban élünk, amelyből kihalt a szolidaritás, s amelynek semmiféle tapasztalata és iskolája nincsen arra nézvést, hogy miként kell viselkednie ilyen és ehhez hasonló helyzetekben" - írta György Péter ( I 994:218). A gulyáskommunizmus pártállami logikája lesütötte a szemét az ilyenféle szociális problémákkai kapcsolatban, hiszen „ 1 953-tól egészen a rendszerváltásig eltűnik nemcsak a hajléktalanokra vonatkozó szabályozás, a hajléktalanpolitika, maga a szó, a jelenség is »illegalitasba« kényszerül. Ezzel függ össze a paradigmaváltás, amely a hajléktalanok egy részét szociális probléma-csoport helyett rendészetileg »kezelendo«, úgynevezett »lumpen-elemeknek« deklarálja" - fogalmaz egy helyütt a téma avatott szakértője, Győri Péter (1996). A szociális policy cselekvési programjai terén azóta is tart a mélyreható tanácstalanság, I 990 óta tulajdonképpen egy elhúzódó, az események után kullogó, tétova krízismenedzselésről van szó: „a hajléktalanok illetékesség nélküli válság-csoportként jelennek meg egy »tuzolto eszközöket« mozgósító permanens válságkezelés számára" (Győri 1996). Ugyanakkor a hajlékkeresés és a nagyvárosi nyomor képei tömegesen nyomulnak be a médiába, kerülnek föl a plakátokra, megjelennek a mozifilmeken, valamint a tudományos, illetve dokumentarista alkotásokban, amelyek különböző megközelítésmódjai szintúgy jól tükrözik a mélyreható bizonytalanságot, hiszen köztük számos (sztereo)tipikusnak mondható. A hajléktalanságeme új keletű vizuális „ikonizációjának" termékei között vannak megrázóak és vidámak, hatásvadász módon manipulatívak és hitelesek, reálisak és sztereotipek, bugyuta „kis színesek" és komplexek, lényegtelenek és sorsfordítóak, sőt olykor kifejezetten veszélyes (diszkriminatív, megalázó és ellenséget sugárzó) alkotások egyaránt. A konferencia vagy inkább szakmaközi egyeztető fórum - amelyen több tucat filmes, társadalom- és médiakutató, valamint a szociális szektorban dolgozó szakember vett részt - legfőbb szándéka az volt, hogy akár maguknak a hajléktalanoknak a bevonásával, néhány jellemző példa megtekintése kapcsán közösen vitassa meg a problematikát. A felmerülő kérdés tengelyében az állt, hogy az I 980-1 990-es évek óta feltűnő, kitaszíttatott urbánus szub- vagy ellenkultúra milyen vizuális reprezentációkkal rendelkezik a közszolgálati és kereskedelmi médiában, valamint milyen eltérő megközelítési metódusok fedezhetők föl a dokumentarista jellegű filmalkotásokban, és hogy ezek a különböző lenyomatok milyen kapcsolatban állnak a „vérvalósággal", milyen eltérő funkciókat töltenek be, illetve hogy milyen módon hatnak vissza a rögzített közegre és a szélesebb társadalmi megítélésre. A hajléktalanok, a társadalmi ellátórendszerek „hálójából" kirekesztődött emberek létminőségében, társadalmi beágyazottságában, saját énképükben vannak-e kimutatható negatív, esetleg pozitív változások, tendenciák, ame-