Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 6/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2003)

AZARY BEATRIX: A szájhagyományozott történelem kutatása (Biernaczky Szilárd levélinterjúja Jan Vansinával)

az esztétikum jegyében tört utat magának, az új művészeti stílusok forráskeresési lázában jött létre. De itt sem hanyagolható el a nemzeti identitáskeresés igénye. Úgy gondolom, a mai afrikai országokban sem kerüli el a folklór, hogy e szerepet betöltse. Különösen áll ez a történeti hagyományokra, hiszen számos afrikai nép (etnikum) írásos hagyományok híján csak a szájhagyományok alapján képes valamit megtudni saját történelmi múltjáról. Valószínűleg e sajátos társadalmi hasznosítási igény az oka annak, hogy az elmúlt 10-15 év során igen sok könyv született a különféle afrikai népek történeti hagyományairól, többnyire kommentár, elemzés, értékelés nélkül (lásd többek között a Patrick Pender-Cutlip tanulmányában, Oral Traditions and Anthropological Analysis: Some Contemporary Myths, felsorolt és Kenya prekoloniális múltjára vonatkozó bibliográfiai tételeket, a Niger fővárosában, Niameyben működő Centre Régional de Recherche et de Documentation pour la Tradition Orale kiadványait, továbbá számos nyugat- és közép-afrikai kutató gyűjtéseit stb.).

8 Hogyan értékeli tehát az oral history research elméleti megalapozója e jelenségeket, egyrészt a kutatás, másrészt éppen a „rekonstruált múltak társadalmi hasznosítása"szempontjából? A) A kulturális nacionalizmus igen jelentős szerepet játszik a szóbeli művészetek kutatásában. Ám ez ritkán szűk értelemben vett nacionalizmus, sokkal inkább a további dekolonizáció trendje, amely olyan ideológiákba illeszkedik be, mint a néger öntudat (négritude) Szenegálban, az afrikaiság (africaness) Ghánában vagy az eredetiség (authenticity) Zaire-ban és máshol, az utóbbi különféle országok hivatalos ideológiájává vált. Ez az irányzat ugyanakkor igen szembetűnően jelen van az afrikai kutatók tevékenységében. Önmagában nem befolyásolja negatívan ezeknek a szövegeknek a gyűjtését és publikálását stb., mi több, elősegíti a kutatást. A lelkesedés azonban néha hevenyészett gyűjteményekhez (az elmélyültebb tanulmányokra jellemző változatközlések elhanyagolásához) vezet, bár ez nem jelent nagy veszélyt ott, ahol jól működő és gyakorlott egyetemi intézmények irányítják ezeket a kutatásokat. Egyes afrikai filozófusok, mint például V Mudimbe, mostanában azt állítják, hogy az ilyen, az I 920-as évekből és későbbről származó szövegeken alapuló tanulmányok „valósabbak", mint a gyarmati időszak antropológiai tanulmányai.

9 Sokkal nagyobb veszélyt jelent a kutatás egészséges fejlődése tekintetében a külhonba szakadt [afrikai - B. Sz.]. kutatóknak az a hajlama, hogy azokat a szövegeket, amelyeket ők „mítoszoknak" neveznek, olyan kifejezésekkel interpretálják, amelyek egymás [a többi külhonba szakadt afrikai kutató - B. Sz.] értelmezéseire utalnak, nem pedig azoknak a kultúráknak a közös gondolkodására, amelyekből e szövegek származnak. Más szóval túl sokat írnak egymásnak, vagyis annak az akadémiai szubkultúrának, amelynek saját maguk is részei. B) A rekonstruált múlt társadalmi hasznosítását illetően azt kell megjegyeznünk, hogy ez a probléma nemcsak a szájhagyományok, hanem a történelmi nyelvészet és a régészet stb. eredményeinek a felhasználását is magában foglalja. Olyan, nemzetek élén álló vezetők esetében, mint Nkrumah, Kenyatta, Mobutu stb., a rekonstrukciókat korábban is arra használták, és ma is arra használják, hogy erősítsék a független múltnak azt a tudatát, amelyre büszkék lehetnek. Időnként pedig nagyon is gyakorlati célokra használják fel azokat, mint például Zaire 1973-1974-es „zaire-izálása" idején, amikor az