Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 6/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2003)

AZARY BEATRIX: A szájhagyományozott történelem kutatása (Biernaczky Szilárd levélinterjúja Jan Vansinával)

Ha az orális és más hagyományokat tanulmányozzuk, az általában eredményt hoz (legalábbis azt reméljük). Ezeket az eredményeket azok a hazafiak (vagy mások) is használhatják, akik aztán kiválasztják maguknak azt, amit akarnak, és így a múlt látását elferdítik, sőt, radikálisabb esetekben úgy irányítják a kutatást, hogy a számukra hasznos anyagok összegyűjtésére kerüljön sor. Mi több, az iskolai berendezések, filmek, rádió stb. útján ez az „új szájhagyomány" vagy „új folklór" elterjedhet az emberek milliói között, akik gyakran el is fogadják azt, és elhagyják korábbi hagyományaik és szokásaik ismeretét az új, „városi" változat kedvéért. így a leírt folyamat nyomán kontaminálódnak (összekeverednek) azok az összegyűjtetlen elsődleges adatok is, amelyek addig még nem kerültek rögzítésre. E folyamat következménye például a zenében igen jól nyomon követhető. Gramsci úgynevezett „uralkodó kultúrái" még mindig léteznek, és még mindig megvan a maguk hatása. A folklorisztikának és az orális hagyományok gyűjtésének azt a szabályt kellene szolgálniuk, hogy felvételre kerüljön, ami van, és ha lehet, minden, amit rögzíteni lehet, mégpedig abból a célból, hogy megértsük, mi ezeknek a csoportoknak (helyi közösség, etnikai csoport, társadalmi réteg stb.) a kultúrája, vagyis azok a dolgok, amelyeket ezek a közösségek egyképpen az emlékezetükben tárolnak: a Dürkheim és mások által megfogalmazott kollektív képzetek, amelyek sokkal egyedibbek, semmint hogy dialektusok vagy idiolektusok lennének. Bármi, ami ezt a célt lehetetlenné teszi, ellene szól a felsorolt diszciplínáknak. Másrészt maguknak a népeknek (vagyis a tanulmányozott csoportoknak) joguk van arra, hogy a kutatás eredményeiről olyan hamar értesüljenek, ahogy az csak lehetséges, és általuk levonják következtetéseiket, például újrarajzolják önképüket. Ez tisztán láthatóan nem valamiféle társadalmi rendszere a világnak- bár mindannyian egyik vagy másik rendszer részei vagyunk -, ami csupán csak azt teszi lehetővé, hogy a dolgok passzív módon következzenek be. Ennélfogva a gyakorlatban egyúttal mindenkinek meg kell értenie a kifogástalan lejegyzésnek a célját, ami arra irányul, hogy megtudjuk, valójában mi a kultúra itt és ott, és meg kell érteni mindenkinek a társadalmi rendszereink hatására bekövetkező népi átalakulás elkerülhetetlen szükségességét. Valahol félúton aközött, ahol néprajzosok és történészek dolgoznak. Összfeladatuk egyik része az, hogy összegyűjtsék az adatokat, és hozzáférhetővé tegyék azok számára, akik elmondták nekik ezeket az adatokat, de ne használják fel oktatási célokra stb. Ugyanis az más szakemberek feladata. ^ Ha így tesznek, mindenkinek tisztább képe lesz a népről (narod) vagy a parasztról <N (Volk, Bauer, muzsik) megismert társadalmi tényekről, a róluk vallott romantikus elkép£ zelésekről, amelyek oly közösek a 19. században Európában és a mai Afrikában, de amelyek oly ártalmasak is, ha igazabb arányaikra redukáljuk. Úgy hiszem, hogy a „népi" vagy „folklór" mozgalom, amely a Vico, majd Herder által megfogalmazott gondolatokra épülve szimbolikus értelemben a Qrimm testvérek gyűjtési törekvései által szökött szárba a 19. század elején, erősen összekapcsolódott az európai népek elsődleges nacionalizmusával, nemzeti identitáskeresésével. Másrészt a népi kultúra felértékelődése fokozott szerephez jutott azoknál a peremhelyzetbe került kis népeknél, amelyek akkor - tehát a 19. század elején - még nem rendelkeztek olyan hivatásos kultúrával, amely sok évszázados hagyományokra tekinthetett vissza. A folklór iránti 260 érdeklődés második nagy hulláma, amely századunkra jellemző, úgy tűnik, már inkább