Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 6/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2003)
AZARY BEATRIX: A szájhagyományozott történelem kutatása (Biernaczky Szilárd levélinterjúja Jan Vansinával)
2. Ha az etnohistória a bárhol megtalálható írás nélküli népek történelmét jelenti, akkor ez az (írott vagy más) források megkülönböztetésének a kérdése marad. 3. Ha az etnohistória kifejezés olyan történelmi tudatot jelöl meg, amely az azonosság mint „ethnos" igazi magyarázatával kapcsolódik össze, akkor jutunk el arra a területre, amely már szóba jöhet. Bár létezik egy tendencia, mely arra törekszik, hogy ezt a kifejezést ne ebben az értelemben használjuk. Az etnohistória kifejezés leggyakrabban a második értelemben használatos, és ebben az esetben a kérdés az, hogy vajon a régészetből, a szájhagyományokból, a nyelvészetből vagy a múlt más maradványaiból nyert adatok hogyan ellenőrizhetők, és ha ilyen adatok vannak, az eredmények hogyan értelmezhetők. Az etnohistóriai iskolák Ausztriában és az Egyesült Államokban különféle nézeteket vallanak, bár mindkettőt többnyire olyan antropológusok ösztönzik, akik azon kezdtek el töprengeni, hogy vajon az etnikai csoportoknak mi a történelmük, és hogyan tudnák azt a kutatók a történelemtudomány keretén belül rekonstruálni. Az Egyesült Államokban több csoport kutatót, például történészeket vontak be a munkálatokba akkor, amikor olyan elméleti kérdések megoldásának merült fel az igénye, mint például a „társadalmi változás törvényszerűségei". Igy tehát nincs jelen más elmélet vagy cél ezekben az erőfeszítésekben, mint „történelmet" produkálni. Afrikában általában (Ázsiában egy bizonyos határig) elvetik az etnohistória kifejezést, mert úgy értelmezik, hogy az másodosztályú státust jelöl ki a világban, és ezért az elfogadhatatlan számukra. Magyarországon a „parasztság szubhistorikus látásmódjának" fogalma arra szolgál, hogy megmutassa e hagyományközeli csoport gondolkodásában a történelmi tények látásával kapcsolatos módosulásokat és torzulásokat. Úgy tűnik, itt egy olyan egyszerű dologról van szó, mint amikor egy bizonyos afrikai típusú migráció a hagyományos európai történész számára nem jelent történelmi eseményt, míg a néprajzkutató vagy etnológus, a (kulturális vagy társadalom-) antropológus viszont ismeri ennek a folyamattípusnak a jelentését és szerepét a világ népeinek történetét vagy előtörténetét illetően. Véleménye szerint módunkban áll hasznosítani a néprajz, az etnológia, a társadalom- és kulturális antropológia egyes módszereit és kategóriáit a szóbeli történelem kutatásának a területén, vagy sem? A történelmi tudat minden egyes emberi társadalomban létezik, és mindig kifejezésre kerül, írva vagy szóban, minden közösségben vagy társadalmi osztályban. Ez az, ami az ^ „azonosságot" illeti. Hogy a kifejtésre kerülő történelmi vélemények igazak-e vagy sem, ^ nem számít ebből a szempontból. A helyzet az, hogy az emberek abban hisznek, a múlt £ így és így zajlott. Amikor ezt a jelenséget szubhistorikusnak nevezik, egy olyan kifeje- £jzésről beszélhetünk, amelyet csakis akadémikus gondolkodású történészek találhattak 03; ki. Ezek a nézetek, mondhatnánk, „preprofesszionálisak". Természetesen a jelzett szem- g.f pontok gyakran nem pontosak abban a tekintetben, hogy valójában mi is történt a N r múltban. Ez igaz. Azonban éppen a történészek feladata elemezni az adatokat, ellenőrizni nemcsak a logika, az analógia és az írásos dokumentumok segítségével, hanem a régészeti maradványok, a biológiai ismeretek (például a terméshozam stb.) vagy a nyelvészet alkalmazásával, és így tovább. Nyilvánvalóan ez az, amit az etnológusok igen gyakran megtesznek, de nem mindig ugyanazokkal a célokkal. Antropológusok, régi I meggyőződésű folklórkutatók a helyi populációkat kis csoportokban (gyakran csak egy 2 51
