Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 6/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2003)

Tabló - Emlékmű. Sántha István, szerk.: Halkuló sámándobok. Diószegi Vilmos szibériai naplói, levelei Nagy Zoltán

története", fejlődésregénye. Regény a szó szoros értelmében, hiszen talán nem túlzás azt állítani, hogy az események helyenként sodróan izgalmasak, feszültséggel telik, fordulatosak: a második leningrádi tartózkodás leírása (itt kizárólag levelek segítségével) pedig egyenesen letehetetlen olvasmány. A napló nemhogy megcáfolná, hanem alátámasztja a Diószegi-mítoszt: az önmagát (és másokat) nem kímélő, önsanyargató, sőt önpusztító, munkafüggő kutató mítoszát. Pontosan nyomon követhetjük ugyanis a leningrádi és más városokbeli múzeumi munka feszített tempójú anyaggyűjtését és másolását, a versenyfutást az idővel, az éjszakákba nyúló cédulaírást, a szövegek fordítására tett heroikus kísérleteket. Példája nyomasztó minden tudományos kutatónak. Szinte fellélegzünk, amikor Diószegi Vilmos második leningrádi tartózkodása végén engedélyez magának egy hét szünetet. Folyamatosan fel-felmerülnek a magánember szenvedései is, a terepmunkás örök és értelmet csak a tudományos produkcióban elnyerő kínjai: magánya, pénztelensége, éhsége, kiszolgáltatottsága külső erőknek, intézményeknek, illetve a megerőltető utazás, a „muslicák", vagyis púpos szúnyogok vérengző hada stb. Azt sem lehet elhallgatni, hogy ezt a mítoszt Diószegi maga is megéli, mélyen átéli, ha nem éppen életre kelti -gyönyörű önvallomásokban reflektál saját munkavégzésére, személyiségére (123. és 131. p.). Jegyzetei, levelei azonban nemcsak regényként olvashatók, hanem drámaként is, egy hatalmas terv kényszerű bukásával záruló tragédiaként, majdhogynem antik tragédiaként. Munkabírásának és terveinek leírása elgondolkodtató példa. Esetében nem is feltétlenül a célok létjogosultsága a probléma (azt gondolom, itt nekem nem feladatom az életmű kritikai ismertetése, hiszen egy naplóról beszélünk), hanem a megvalósíthatóság. A feladat irrealitását helyenként Diószegi is élesen látta. A lehetetlenséget mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy mi lett a Sámánarchívum sorsa, hogy mennyire nem épült be a tudományos vérkeringésbe, illetve hogy mennyire nem valósultak meg az újabb és újabb tervezett utak, monográfiák. Diószegi Vilmos írásaihoz helyenként igen bőséges szerkesztői jegyzetanyag társul a szibériai népekről és Diószegi 1957-es és 1958-as szibériai útjáról készült térképekkel. A jegyzetek alapvetően megkönnyítik a mű olvasását, értelmezését, ha nem is mindig lehet egyetérteni tartalmukkal. így helyesebb lett volna, ha bizonyos szavak (burját, karagasz stb.) esetében nemcsak a szó helyes írását és változatait adták volna meg, hanem jelentését is. Érvényes ez időnként olyan orosz szavakra is, amelyek jelentése nem tekinthető egyértelműnek.

5 Egy konkrét hibára is szeretném felhívni a figyelmet: a szerző a naves juxot (helyesen naras jux) magyarázva azt sejteti (79. p., 79. és 81. lábjegyzet), hogy egy szertartásról van szó, holott ez a hantik citeraszerű hangszerének a neve. Külön is szót kell ejteni a szerkesztő, Sántha István által készített névmutatód (259408. p.). Azt gondolom, nyugodtan állíthatjuk, hogy ez a névtár olyan feladatra vállalkozott, amire eddig kevés példa volt Magyarországon. Kislexikonszerű

6 feldolgozását adja a Diószegi naplóiban szereplő neveknek, vagyis az addig terjedő Szibéria-kutatásnak. Röviden bemutatja a legfontosabb Szibéria-kutatók életét, és ismerteti azok legfontosabb műveinek bibliográfiai adatait. Vagyis a könyvnek ez a része mind terjedelme ( 150 oldal), mind részletessége miatt kézikönyvként használható nélkülözhetetlen forrás, amely akár önállóan is - vagy leginkább úgy- megállná a helyét. A névmutatóban azonban komoly aránytalanságok figyelhetők meg. Ezek nem ke-