Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 6/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2003)
SZABÓ MÁTYÁS: Állampolgárság és identitás
kinyilvánítva vagy kevésbé egyértelműen. A politikai menekültek általában markánsabb profilt öltenek, mint a többiek. Ebben a folyamatban általában fontos szerepet játszik a haza, amit nem ignorálhat az emigránspolitika sem. Az 1956-os forradalmat követően a magyarországi rezsim gyűlöletpropagandát vezetett a külföldi magyarok ellen, amely szerint ők az okai minden rossznak, ami sújtja az országot. Ezt a hivatalos attitűdöt nehéz volt fenntartani egy társadalomban, amelyben oly sok családnak élt egy vagy több tagja külföldi száműzetésben. Az 1960-as évek elején lassan mégis megindult valamifajta enyhülés, és I 963 márciusában amnesztiát hirdettek a Magyarországot illegálisan elhagyóknak. Egyúttal kampányt indítottak a külföldi magyarok hazacsábítására. Ez azért hiúsult meg, mert feltételül szabták az emigránsok részéről a „javulást" és a „megbánást", továbbá nem ismerték el az emigrációt mint jogos és legális választ az elnyomásra és a despotizmusra. Amikor a külföldön élő magyarok többsége állampolgárságot váltott az I 960-as évek közepén, lehetségessé vált számukra, hogy hazautazzanak Magyarországra, meglátogatni a rokonaikat és barátaikat. Ez döntő lépésnek bizonyult a kapcsolatok fejlesztésében. Ebben az időben Svédországban nagyjából hatvan magyar szervezet és egyesület működött, de számuk elkezdett csökkenni, amíg húszra nem olvadt. Az egyesületi élet nemcsak törést szenvedett, hanem a hazautazások láthatatlanul megosztották a magyarokat egy „rezsimellenes" és egy „hazautazgató" csoportra. Sokan úgy vélték, hogy a vízum kérelmezése (amelyre szükség volt még svéd állampolgársággal is, hogy beutazzanak Magyarországra) együtt járt a kimondatlan követelménnyel, hogy tartsák magukat távol az emigránspolitikától. Kádár „gulyáskommunizmusa", amely sokak számára megkönnyítette az életet Magyarországon, nem tett nagy hatást a svédországi magyarokra, mivel ők a száműzetés évei alatt egy másik mértéket teremtettek meg, amellyel mérni lehetett a jogokat. Az, hogy sok régi barát szövetkezett Magyarországon a rezsimmel, és kifejezetten ünnepelte azt, csak növelte a távolságot a külföldi és a hazai magyarok között, és bizonytalanná és problematikussá tette a magyar identitást. Még ha néhány nyugdíjas haza költözött is, a szellemi távolság fennmaradt. 1989 után válaszút elé kerültek, miután ismét bevezették a demokratikus rendet Magyarországon: visszatérhettek, ahogy erről régóta álmodtak. Mégsem ez történt, mivel egyre világosabban megmutatkozott, hogy a svédországi magyarok hazája Svédország lett. Az elhúzódó hidegháború A magyarok és a baltiak honosítása sok tekintetben hasonlított egymásra, mindenekelőtt a svéd állampolgárság felvételének akarata volt kirívóan magas a két csoportban. A másik közös vonás a sokáig melengetett remény, hogy egyszer visszatérhetnek a Szovjetuniótól felszabadított, független hazájukba. Sok különböző történetet meséltek arról, hogy miként élhetett tovább a remény - minden csapás ellenére - sokak számára. A baltiak a háború utáni időkben arra törekedtek, hogy megszabaduljanak a szovjetek által rájuk erőltetett állampolgárságtól. Azon magyarok száma, akik a svéd állampolgárság megszerzése után le akartak mondani a magyarról, nagyon alacsony volt. Néhány évvel a forradalom után a magyarkérdést életben tartották (többek között az egyesült államokbeli magyar emigránscsoportoknak köszönhetően) az ENSZ-ben, és ez táplálta a
