Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 6/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2003)
SZABÓ MÁTYÁS: Állampolgárság és identitás
Mint több más összefüggésben, itt is elsősorban a gyerekekre és az ő jövőjükre gondoltak, ami az állampolgárságot érintő kérdésekben érvényesül. A legfontosabb következtetések egyike, amelyet harminc évvel később le lehet vonni ezekből a felmérésekből, forráskritikai természetű. Ha összevetjük a válaszokból következő ismereteket a későbbi ábrázolásokkal (nem utolsósorban azokkal, amelyek az interjúkból tükröződnek), akkor szinte nem találunk megegyezést, és nagyon furcsának tűnhet. Közismert, hogy a magyarok nagy hajlandóságot mutattak a háborút követően a svéd állampolgárság felvételére, és a legtöbben kérvényezték is azon nyomban, amint ez lehetségessé vált. Szinte már hajlamosak vagyunk elhinni, hogy ez egyszerű volt, és nem okozott fájdalmat. Amikor szóba kerülnek napjainkban ezek a kérdések, az a benyomásunk támadhat, hogy ez valójában így volt. Ez az elképzelés azonban mégis téves! Az igazság az, hogy ez a folyamat a legtöbb magyar számára nagyon nehéz, fájdalmas volt, teli bizonytalansággal és kétségekkel, még ha sokkal később ezt többen egészen más színben is tüntetik fel. Láncreakció Vegyük szemügyre a felmérés feltevésének segítségével azokat a tényezőket, amelyek hatottak a magyarokra. Ha a felmérés eredményét összevetjük azokkal a felismerésekkel, amelyeket sokkal később nyertünk a magyarok honosításával kapcsolatban, egy sor érdekes kérdést tehetünk fel a „végeredménnyel a kezünkben". Először a kvantitatív aspektust érintőket vizsgáljuk meg: a magyarok által tanúsított hajlandóságot az állampolgárságváltásával kapcsolatban. A minta természetesen nem volt egyértelmű 1964ben. Fokozatosan csökkent a kételkedők és az ellenzők száma, és ezáltal sejteni lehetett, ami később nyilvánvalóvá vált: a többi csoporttal ellentétben a magyarok, akik az 1956os forradalom nyomán hagyták el hazájukat, nagy hajlandóságot tanúsítottak a svéd állampolgárság felvétele iránt. Abban az évben ( 1964), amikor végezték a felméréseket, már csak I 774 magyart honosítottak, azonban a többségük már a következő két-három évben (például 1965-ben 370 személy) felvette a svéd állampolgárságot. Ez az „akceleráció" valószínűleg a korábban honosítottak által az új állampolgársággal kapcsolatban szerzett tapasztalatoknak köszönhető. Kiderült, hogy a svéd állampolgárságnak nagy értéke van az élet több területén. Kezdetekben a hazalátogatásnak volt a legnagyobb jelentősége. Lehetségessé váltak tehát a hazautazások, amelyek nemcsak a látogatók számára nyújtottak maradandó emléket, hanem a magyarországi hozzátartozóik számára is. Amikor elterjedtek az ezzel kapcsolatos pozitív hírek, hogy az utazások nem járnak veszéllyel, hogy nem fogják Magyarországon a hazalátogatókat, mint ahogy azt sokan gondolták, felébresztették a lappangó honvágyat. A felfokozott vágy, hogy újra láthassák hazájukat, a svéd állampolgárság iránti kérvények számának növekedését eredményezte. Amikor eldöntötték az állampolgárság felvételét, türelmetlenség uralkodott el rajtuk, ami leginkább az utazási lázhoz hasonlítható. Különféle motivációk voltak, leggyakrabban az idős és beteg szülők meglátogatását említették, mielőtt még késő lett volna. Az első hazalátogatás a legtöbbek számára kísérletszerű volt. Mivel az 1956-os magyaroknak még megvolt a magyar állampolgárságuk, nem volt számukra teljesen kocka-
