Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 6/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2003)

SZABÓ MÁTYÁS: Állampolgárság és identitás

tikusok oldalán, akik letelepedtek itt az 191 9-es rövid életű Tanácsköztársaság után, és akiknek helyzete Ausztria Németország általi annexiója után tarthatatlanná vált, mivel az Ausztriában tevékenykedő szociáldemokratákat elűzték. Változott a helyzet a háború alatt és még inkább a háború után, a kommunisták 1948-as hatalomátvételével. Ekkor idemenekült néhány politikus és magas pozíciójú tisztségviselő, ami később bizonyos jelentőséggel bírt a száműzetésben élő magyarok számára. Az első szervezett svédországi bevándorlás a zsidókat érintette, akiket a Bernadotte-akcióval mentettek meg 1945ben a német munka- és koncentrációs táboroktól. Amikor Svédország a háború után munkaerőhiánnyal küszködött, miközben Magyarországot munkanélküliség sújtotta, 1946-1947 fordulóján munkaerő-bevándorlást szerveztek Magyarországról Svédországba. Mintegy 400 mezőgazdasági munkást és száz erdei munkást érintett családostul, összesen tehát ezer fölött volt a számuk. A kommunisták hatalomra kerülése után a legtöbben a magyar hatóságok nyomása ellenére sem voltak hajlandóak visszatérni Magyarországra. Politikai menedéket kaptak, és Svédországban maradtak. A többi magyar bevándorlócsoporthoz képest nekik különleges helyzetük volt: elszigeteltségben éltek, mostoha körülmények között, saját magukra utalva. Nem tanultak meg svédül, és tradicionális, szigorú neveléssel fékezték gyermekeik beilleszkedését a svéd társadalomba. Viszonyulásuk az állampolgárság váltásához és a honosításhoz megérne egy külön fejezetet. A legnagyobb magyar bevándorlási hullám az 1956-os forradalmat követően érte el Svédországot: rövid idő alatt 7000 magyart fogadtak be, huszonéveseket, viszonylag magasan képzett, főként urbánus környezetből származó személyeket. A magyar menekültek bevándorlása ezután folytatódott - nagyjából évi 300 fővel -, egészen 1989-ig, a hidegháború végéig. A Magyarországra visszatérők vagy más országba távozó magyarok aránya megközelítőleg tíz százalék. A magyarok státusa a honosításig nem volt világos. A menekültek hivatalos megnevezése „hontalan" volt, ami nem volt teljesen helytálló, hiszen mindegyiküknek megvolt a magyar állampolgárságuk, amelytől sohasem fosztották meg őket a magyar hatóságok. Svéd szempontból azonban hontalannak minősültek, mivel elfogadták őket menekültnek, és nem élvezték a magyar állam védelmét külföldön. Az 1956-ot követő első években nagyon nehéz volt lemondani a magyar állampolgárságról, mivel a hatályos magyar törvény szerint ezt csak azután lehetett megtenni, miután megkapták a svédet. Akik tényleg felvették a svéd állampolgárságot, csak egy hosszadalmas procedúrát követően mondhattak le a régi állampolgárságukról. A magyar állampolgárság elvesztése történelminek számított, amit a magyar államelnöknek kellett ünnepélyesen engedélyeznie. A svédországi magyarok egy része azonban lemondott az állampolgárságáról, vagy mert el akart határolódni az uralkodó rezsimtől, vagy mert a hazalátogatásait biztonságosabbá akarta tenni. Számos család a gyermekei érdekében tette ezt, hogy mentesüljenek ezáltal a magyar állampolgárság veszélyes következményeitől. Az állampolgárságra vonatkozó hatályos magyar jogszabályok értelmében minden külföldön élő magyar, aki felvett egy másik állampolgárságot, magyar állampolgárnak számított mindaddig, amíg ez alól nem kapta meg a formális felmentést. A magyar állampolgárság elvesztése egyénileg és kollektíván is történhetett. A svéd hatóságoknak hosszú ideig téves elképzeléseik voltak ezekről a viszonyokról. A budapesti svéd külképviselet ezért 1961. december 19-én korhű ábrázolást adott arról, hogy miként tekintett a Kádár-rezsim a külföldön élő magyarokra: „...az Igazságügyi Minisztériumba beérke-