Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 6/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2003)
HELTAI GYÖNGYI: Színház és interkulturalitás
Eugenio Barba visszaemlékezése (1999), mely Grotowski huszonhat, 1963-1 969 között neki címzett levelét közli a Land of Ashes and Diamonds. My Apprenticeship in Poland (A hamu és gyémánt földje. Tanulóéveim Lengyelországban) című, antropológusi terepmunkanaplóra hasonlító kommentárja kíséretében, valójában eme Kelet-Európából Nyugat-Európába irányuló kísérleti színházi kulturális transzfer krónikája. Az inter- és transzkulturalitás irányába egyébként is az évtizedek óta a dániai Holstebróban élő és alkotó Bárba fejlesztette tovább legkövetkezetesebben Grotowski - a színház, a rítus és a mindennapi gyakorlat kutatását összekapcsoló - kísérleteit, nemzetközi előadói gárdájú Odin színházának előadásai, valamint több évtizedes színházi antropológiai kutatásai révén. Az Odin produkciói, kiadványai, dél-amerikai, indiai társulatokkal, hagyományos előadás-technikák mestereivel kialakított kapcsolathálózata, rendszeres vendégjátékai (például a budapesti Szkénében) a színházi interkulturalitás globális műhelyévé avatták a Bárba vezette társulatot. Hosszú és szerteágazó tevékenységüknek csak jelzésére vállalkozhatunk, utalva például Barba (Barba-Savarese 1991) több nyelven kiadott A dictionary of theatre anthropology (Színházantropológiai szótár) című művére, mely „egzotikus" kultúrák mesterei és olasz professzorok, tehát bizonyos értelemben adatközlőkés antropológusok egyenrangú műhelymunkáján alapuló empirikus kísérletekről ad számot. Céljuk a performatív technikákat éltető közös alapelvek felderítése volt. A szótár összehasonlításra épül, térben és időben egymástól távoli vallási, szertartás- vagy színházi gyakorlatban kiforrott (test)technikák kerülnek egymás mellé, közösnek tételezett kategóriák (mester-tanítvány viszony, egyensúly, kitágított test, energia, arc és szemek, láb-, kéznyelvek) szerinti felosztásban. A fenti szócikkek szerzői transzkulturális összehasonlító módszerrel lényegében a „kidolgozott spontaneitás" megvalósíthatóságát kutatják, azt hogy miként lehet a balettban, a nóban, a kathakaliban a test hétköznapitól eltérő használatával a színpadi energiát „élővé", spontánul hatóvá tenni. A döntően imitativ hagyományban szocializálódott nyugati színész számára e lehetőség tudatosításához segítséget jelenthet egyes tradicionális tánc- vagy színpadi technikákkal való ismerkedés (inkulturáció). A hagyományos előadói stílusok képviselői számára pedig az akkulturáció (ha a kathakali táncos egy időre a no kifejezőeszköz-rendszerét kölcsönzi) tárhatja fel a preexpresszív szint, vagyis a néző figyelmének magára vonását lehetővé tevő koncentrált fizikai és mentális energiaállapot mibenlétét és működését. Az Odin e nemzetközi, első, második és harmadik világbeli művészeket és tudósokat egyenrangú alkotó- és elmélkedőtársként összekapcsoló hálózata révén jött létre az 1980as években az ISTA, a színházantropológia nemzetközi iskolája. Erről az évente, kétévente néhány hétre felépülő „performatív faluban" folyó műhelymunkáról 1996-ban már egy önreflexív kötet is megjelent Kirsten Hastrup dán antropológus szerkesztésében. Az egyes kurzusok - más-más témát középpontba állítva - a színészi technika feltételezett közös alapjait kutatják transzkulturális dimenzióban, empirikus megközelítésben, gyakorlatokkal, munkademonstrációkkal és összehasonlító elemzésekkel. Hastrup szerint az eddig végzett munka azt bizonyította, hogy az eltérő technikákban kifejeződő kulturális szigetek határai csak konceptuálisak. Az ISTA-ban ugyanis olyan „társadalmi tér" jött létre, melynek mesterségesen behatárolt idejében a színházkultúrák nemcsak találkozhattak, hanem határaik is átléphetőkké váltak. Ez az ismerkedés és kölcsönzés azonban - figyelmeztet Hastrup - az antropológiai terepmunkához hasonlóan bizonyos
