Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 6/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2003)

PAPP RICHÁRD: Vallási tradíció és kisebbségi kultúra a Kárpát-medencében

meg, bár megváltozott („más, mint régen", „városon ez egész más lett" stb.), de a szerb mikroközösségek szintjén ma is alapvető fontossággal bír. így maradhatott fönn a kommunista rendszerben is, mint a saját kultúra integrálója, az etnikai jelentés hordozója, még olyan falusi környezetben is, mint Feketics, ahol a montenegrói „partizánok" szinte kivétel nélkül ateistának vallották magukat, s akiknek a mai napig nincs se templomuk, se papjuk. Vallási tradíció és kisebbség? Utolsó példánk több kérdést is felvet számunkra. Láttuk egy rítus továbbélését, majd tartalmi jelentéseinek eltűnését, s egy másfajta tartalom kizárólagossá válását. Ez azonban már eleve benne volt a vallási hagyományban, így a szakrális jelentések elhalványulása nem járt a tradíció elhalásával, csupán megváltozásával. Felmerül tehát a kérdés, hogy a vallási tradíció mennyiben vizsgálható vallási tartalmak hordozójaként, s mennyiben az elemzett kisebbségi kultúrák általános tradíciójának megőrzőjeként és a hagyományt átadó intézményként, amelyre maga a kisebbségi lét és az elmúlt évtizedek hatalmi környezete predesztinálta. Az elmúlt korszak kommunista-autoriátus rendszerei számos változást hoztak a kisebbségek és vallások életében. A magyar zsidó példa kapcsán láttuk, hogy a vallásos zsidó életet élők a „legnagyobb csapásnak" nevezték az ateista rendszer beavatkozását a vallási tradíció világába. Hasonló „csapásról" beszéltek szerb adatközlőim is. E két közösségben ezért a legtöbben úgy vélik, szinte teljesen megszűnt a vallási tradíció jelentősége e közösségekben. De míg a szerbek főként az új generációk szocializációjában remélik mindennek megváltozását, addig a magyar zsidó kultúra az elmúlt évtized során újabb változáson ment át; számos fiatal vagy középgenerációs ember tért vissza a rituális tradíció gyakorlásához, ami egyaránt járt bizonyos revival jelenségekkel és a tradíció megváltozásával is. Ez a megváltozott tradíció azonban a kisebbségi identitás megerősödéséhez, újrafogalmazásához is vezetett, újabb lendületet adva a hagyomány láncolata továbbélésének. A vajdasági szerbség esetében is tapasztalhatók hasonló jelenségek, elsősorban a slava rítusának kapcsán, de ez nem jár e rítusok vallási tartalmainak kollektív átélésével, ugyanakkor ez nem jelenti e rítusok tartalmatlanságát, hiszen ennek tradicionális jelentései sem korlátozódtak csupán a vallásra. A vajdasági magyarok esetében is hasonló komplex jelenségcsoportokat figyelhetünk meg. Láthattuk, hogy az ő esetükben megerősödött a vallás és a kisebbség kölcsönhatása mind a múltban, mind az elmúlt évtized során. A kisebbségi kultúra itt a vallásossaját környezetben hagyományozódhatott tovább - egyik korábban idézett beszélgetőtársam szavaival - a „legtisztábban". Emellett azonban az állami szocializáció hatására, elsősorban városi környezetben egy „másfajta" tradíció is átöröklődött a mai generációk számára; s ez az „újfajta" tradíció az elmúlt évtizedek ateista hatásait viseli magán. Mindemellett - mindhárom eset kapcsán - elmondható, hogy kisebbségi környezetben felértékelődik a vallás integráló szerepe - még ha a szerbek esetében mindezt ellenpéldaként láthattuk, hiszen ők az állami-többségi társadalomhoz idomultak, s így a magyar zsidó és vajdasági magyar példa ellentétes oldatát mutatták be számunkra -, illetve a vallási tradíció a krízishelyzetekben, a történelmi-társadalmi „nehéz időkben" is megőrzi