Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 6/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2003)

PAPP RICHÁRD: Vallási tradíció és kisebbségi kultúra a Kárpát-medencében

lom ugyanis a magyar kultúrához való tartozást kifejező szimbólumaival a nemzethez való tartozást jeleníti meg a város, a régió egésze számára is, míg a tervezett kollégium biztosítaná a hagyomány továbbadását az oktatás, a nyári táborok, konferenciák, sze­mináriumok szervezésével a feketicsi református példához hasonlóan. Az elmondottak azonban egy másik kérdést is felvetnek. A két példa érzékletes össze­hasonlítást tudna nyújtani a falu és város valláshoz-egyházhoz való tartozásáról. Esze­rint a falusi társadalom és a városok „falusias" kerületeinek közössége nagy arányban részt vesz a nyilvános vallásgyakorlatban, látható a mindennapok rituális életében való közösségi részvétel, a hitéletet csak a jeles napokon, az életút kiemelkedő ünnepein élő városi „vasárnapi" keresztényekkel szemben. A következő interjúrészlet viszont e tisztán értelmezhető jelenség komplexebb je­lentéseire is rámutat: „Vannak emberek, akik az utóbbi évtizedekben megszokták, hogy nem mennek templomba. Nem egyházellenesek, hanem csak így szokták meg. Aki meg azt szokta meg, hogy elmegy, rosszul érzi magát, ha egy vasárnap vagy hétköznap nem megy el. Mert meg lehet mindent szokni." Interjúalanyom egyrészt feketicsi, ahol fo­lyamatos volt a vallási élet, másrészt önmagát „egyháza tanítását követő", vallásos em­bernek tartja. Ezen interjúrészlet így összefoglalja eddigi összes példánk tanulságát: attól, hogy még valaki nem jár templomba, lehet hívő a maga módján, tehát nem „szakadt el" teljesen a tradíciótól, még akkor sem, ha e tradíció jelentései meg is változtak számára szülei, nagyszülei értékrendjéhez képest. Aki az egyház tanítását követi, és rendszeres templomba járó (mert „jobban hagy­ták az elmúlt rendszerben" - ahogyan egyik „városi" interjúalanyom értékelte a „falusi­as" vallásosságot-, azaz a vallásosság alapszintjének megfelel, annak nem biztos, hogy a vallásosság második szintje megélt tartalomként is jelentéssel bír az életében. Egyszó­val az „egyházam tanítását követem" öndefiníció sem jelent egyértelműen - keresztény belső-tartalmi szempontból nézve-vallásosságot. Visszatérve azonban a vallás és hagyomány összefüggéseinek kérdéséhez, nem lát­tuk még a tradicionalizációnak az otthoni-személyes szférák mikrovilágában megragad­ható jelenségeit. Legutóbb idézett interjúalanyom ugyanis máshol elmondta, hogy bár­milyen „megszokást" lehet értékelni, csak „akkor van baj, ha az emberre különböző szo­kásokat meg világképeket akarnak ráerőltetni". Majd a következőképp világította meg az elmondottakat: „Kettős hatás van: az iskola és a szülő. Ha a kettő egymás ellen dolgo­zik, akkor nincs nagyon eredménye. Magától az egyháztól nem lehet mindent elvárni. Kell egy szülő, aki ebben segít, minden iskolában. Nagyon sok probléma adódott abból, hogy az iskolában tanították az ateizmust, a szülő meg vallásosra akarta nevelni a gye­rekét. A gyerek meg kinek higgyen? A tanítójának vagy a szülőjének? Kríziseket okoz­tak. Lett egy bizonytalan álláspontú gyerek. Sose tudta." Ugyanakkor a családi életben tovább is öröklődtek a tradicionális értékek, amelyek megerősödtek az említett konfliktushelyzetek által (lásd a tanulmány elején idézett fia­tal lányok példáját). A vallás szerepe pedig ebben a folyamatban meghatározó lehet, mint a tradíció és világkép értékeinek őrizője, alapja és megerősítője a különféle társadalmi konfliktusok során. A vallás a szocialista rendszer hatásai előtt akár mint a tradíció része, akár mint „va­lódi", adott egyházhoz kötődő, megélt tartalom „hitélmény" volt a családi élet „meg­szervezéséhez is viszonylag nyílt értékeket és határozott normaelőírásokat tartalmazó

Next

/
Thumbnails
Contents