Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 6/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2003)

SZABÓ MÁRYÁS: A néprajz jelene és a jelen néprajza (Mohay Tamás interjúja Szabó Mátyással)

ni arról, hogy ez a négy csoport hogyan viszonyul az állampolgársághoz. Ezt aztán tovább lehet vinni, és a végső eredmény az, hogy e négy csoport közül melyiknek legerősebb az identitása, és hogy ez hogyan alakult. Azzal is foglalkozol itt, hogy ezeknek a csoportoknak a tagjai az elhagyott országukkal milyen kapcsolatban maradtak? Van lényeges különbség ezek közt? Óriási a különbség! A legharmonikusabb, talán a legegyszerűbb a törököknél, akik az állampolgárságot úgy tekintik, mint az identitásuk egyik összetevőjét. Nehezen és lassan válnak svéd állampolgárokká. Teszik ezt főleg azért, mert a török útlevelükkel nehezen tudnak mozogni a világban. A perzsák viszonya konfliktusosabb: attól függ, hogy Iránban éppen liberálisabb vagy konzervatívabb a politikai kurzus. Érdekes módon a nőket engedték utazni, hogy ápolják a rokonságot az otthoniakkal, mert az irániak számára a rokonság óriási jelentőségű. A hátországgal való kapcsolat érdekes módon különböztette meg a négy csoportot egymástól. A magyaroké volt a legrosszabb. Itthon gyűlöltek minket az első időkben, és az ebből származó védekezés megmaradt bennünk egészen a rendszerváltásig. Mindebben benne van a saját élettapasztalatod is. Természetes, másként nem is lehet. A népi demokráciák közül csak a keletnémetekés a magyarok vették komolyan az internacionalizmust. Hogy a magyarok miért, ezt nem tudnám megmondani. A NDK-nál értem, hogy egyébként nehéz megmagyarázni, miért van két Németország. Románok, lengyelek összekacsintottak egy kicsit a lakossággal. A chilei hatóságok új útlevelet adtak a menekültjeiknek is. Vagy meghosszabbították, azt mondták, jó, rendben van, mi is chileiek vagyunk. A magyarokra ez nem vonatkozott. És hogy fogadták ezt a könyvet, milyen volt a visszhangja? Pozitív volt. Kézikönyv lett bevándorlókörökben, egyesületek is vették. A könyvben két, ma aktuálissá vált problémakört érintettem. Az egyik a kettős állampolgársághoz való viszony. Amit mondani fogok, egy példája annak, hogy az ember előre nem tudja lemérni, milyen jelentősége lehet annak a kutatásnak, amelybe a fejszéjét vágta. Svédországban 1999-ben kezdtek komolyan foglalkozni a kettős állampolgárság kérdésével. Ennek a háttere az, hogy az 1963-as európai konvenció szerint, amelyet Svédország is aláírt, nincs kettős állampolgárság. Ezen már az 1980-as években változtatni akartak, de a németek nem mentek bele, ugyanis Németország állampolgársági törvényei még a 19. századból valók, ami azt jelenti, hogy német vérnek kell folyni az ereiben valakinek ahhoz, hogy német állampolgár legyen. Ebben a könyvben külön fejezetet írtam a kettős állampolgárság jelentőségéről azok számára, akik a hazájukkal valamiféle kapcsolatot akarnak fenntartani. Főleg a törökök számára jelentett volna sokat, akik nem akartak svéd állampolgárok lenni, mert elvesztik az identitásukat, viszont jó kapcsolataik vannak Törökországgal. Mindenesetre ez liberalizálódott az I 990-es években, és végre megalakult egy nagy,