Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 6/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2003)

Tabló - Emlékmű. Sántha István, szerk.: Halkuló sámándobok. Diószegi Vilmos szibériai naplói, levelei Nagy Zoltán

I 900-as években az udmurtoknál és manysiknál járt Munkácsi Bernátot, az elsősorban a hantik között gyűjtő Pápai Károlyt, Pápayjózsefet és Jankó Jánost kell kiemelni. Ezek a kutatások az első világháborúval politikai okokból félbeszakadtak, csonkán maradtak. Ennek az átmeneti korszaknak szimbólumai Baráthosi Balogh Benedek Oroszországban rekedt gyűjtései, Zsirai Miklós hadifogsága alatt végzett obi-ugor kutatásai, valamint többek közt Munkácsi Bernát és Beke Ödön magyarországi udmurt és mari hadifoglyok körében végzett vizsgálatai. Ezután néhány évtizedes kényszerű szünet következett, majd az utazási tilalom Diószegi Vilmos személyével szakadt meg, illetve vele folytatódott újból a korábbi hagyomány. Diószegi Vilmos ugyanis kétszer járt az addig zárt Szovjetunióban (I 957-1958-ban és 1964-ben), és ezalatt három szibériai expedíciót vezetett (I 957, 1958, I 964); valamint egyszer járt Mongóliában (1964)' is. A hagyomány folytatása nemcsak azt jelenti, hogy Diószegi volt hosszú idő után az első, aki Magyarországról indulva újra Szibériában járhatott, hanem azt is, hogy Diószegi teljes mértékben azok szerint a terepmunkaeszmények szerint dolgozott, melyeket elődjei is képviseltek. Ebből a kötetből is kiderül, hogy Diószegi elégségesnek érzett néhány hetes vizsgálatokat arra, hogy ezek alapján akár teljes monográfiákat lehessen írni.

2 O is rövid idő alatt, az elérhető „szakértőket" megszólaltatva kívánt minél intenzívebb anyagot gyűjteni fő vizsgálódási körére, a sámánizmusra vonatkozóan. Ugyanakkor kultúra- és tudományfelfogása is a korai finnugor néprajzos kutatókhoz közelíti: a kultúra egymástól élesen elválasztható részekből tevődik össze, melyek önmagukban vizsgálhatók (például a sámánizmus), és ezek kapcsán a legrelevánsabb kérdés az eredet kérdése: a kapcsolatok, átvételek, kulturális hatások, valamint a képzetkör általános evolúciójának problémája. Ezzel a kultúrafelfogással magyarázható Diószegi Vilmos egyik alapvető célkitűzése, mely szervesen egészítette ki terepmunka-törekvéseit (például 61. p.), a Sámánarchívum létrehozása is. A szibériai népek kultúrájáról - állítása szerint - leválaszthatók azok az elemek, amelyek kapcsolatban vannak a sámánizmussal, illetve amelyek a sámánizmus intézményéhez tartoznak, és ezekből egzakt, letisztult információbázis jöhet létre. Ezeket az elemeket, illetve a róluk szóló leírásokat, fotókat, hangfelvételeket, az idesorolható tárgyakat (azoknak fotóit, leírókartonjait) a teljesség igényével össze lehet gyűjteni egy központba. Ez a tervezett központ - amely Diószegi szándékai szerint Budapest lett volna - ezután alkalmas lenne arra, hogy feltárja a sámánizmus kérdéskörének minden kérdését, amit Diószegi Vilmos feladatának is érzett. Ez a kutatás a szibériai népek sámánizmusának monografikus feldolgozása után (egyes népek sámánmonográfiái, egyes problémák monográfiái) az észak-amerikai indián népek sámánizmusán is elvégezte volna ugyanazokat a vizsgálatokat, majd eredményeit a már nem sámánhitű népek egykori sámánizmusára utaló survival elemekkel, illetve a történeti forrásokkal ütköztetve megoldotta volna a sámánizmus eredetének kérdését (22. p.). Diószegi Vilmos ezzel a samanizmuskutatásnak valóban egyik központjává tette Budapestet, és egyik központi alakjává vált önmaga is. Valóban ő ismerte legkiterjedtebben a múzeumi gyűjteményeket, kortársaihoz (főleg a nem szovjetekhez) képest jelentős terepmunkát végzett. Ezek a terepmunkák, amellett hogy helyenként máig mérvadó eredményeket értek el,

3 az orosz kutatók samanizmuskutatási esélyeit, lehetőségeit is komolyan szélesítették. Példa volt mind munkamorálja, mind pedig a gyakorlati lehetőségek, a kiharcolt engedélyek szempontjából is. Emellett mint tudományszervező is je-