Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 6/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2003)

HELTAI GYÖNGYI: Színház és interkulturalitás

mind az előadásban, mind a tágabb társadalmi kontextusban - tisztázatlan volt, illetve hazugságokra, letagadott hatalmi egyenlőtlenségekre épült a befogadó és a forráskultúra viszonya. Ahogy a szóban forgó előadásban játszó Darvas Iván visszaemlékezéséből kiderül, a néző ilyenkor egy érzelmileg és intellektuálisan el- és befogadhatatlan, nem értelmezett színpadi világgal találkozik, melyhez sem művészileg, sem logikailag nem tud viszonyulni. S a zavar a színház felfokozott nyilvánosságában felerősödik, leleplezi a „király meztelenségét", megtöri a még rossz előadásokra is érvényes viselkedési konvenciót, elmarad a taps. „Ilyen körülmények között készültünk Szurov, szovjet színműgyártó Szabad a pálya című, példátlanul, elképesztően blőd propagandadarabjának bemutatójára. Szovjet vasutasok körében játszódó (leginkább szenteket és ördögöket szerepeltető középkori misztérium drámákhoz hasonlítható) példabeszéd gyűjtemény volt. Egyetlen élő személy nem szerepelt benne, mindössze vezércikkekből összetákolt hazug sablonfigurák: a haladó, pozitív munkáshős, a retrográd, gaz imperialista ügynök s az ingadozó értelmiségi. Egy csomó („vonalas" újságcikkekben unos untig „pertraktált") (ál)konfliktus után, a harmadik felvonás végére aztán meglepetésszerűen minden megoldódik: váratlan fordulattal lelepleződnek, gyászos kudarcot vallanak az imperialista zsoldban álló reakciósok, s az ingadozók megszégyenülve ugyan, de végül is megtalálják helyüket a Párt vezetésével fényes győzelmet arató kommunista hősök oldalán. Happy end. Egyetlen élő mondat, egyetlen elhihető gesztus, egyetlen normális, emberi megmozdulás nem sok, annyi sem szerepelt a példányban. [...] De egyszer csak vége szakad minden megpróbáltatásnak: eljött végre a premier napja. Tőlünk telhetően, legjobb tudásunk szerint, kínosabb botrányok nélkül abszolváltuk az első felvonást. A felvonást záró konfliktus értelmében az ifjú komszomolista masiniszta kiváló munkája jutalmául a magas vezetőségtől egy karórát kap ajándékba. Az ifjú sztahanovista azonban átlát a korrupt főnök ravasz taktikáján: a nagy értékű ajándékkal nyilván őt magát szeretnék itt megvesztegetni, nehogy leleplezze az imperialista zsoldban álló főnökség népellenes machinációit, ezért az ünnepség fénypontján, nagy nyilvánosság előtt botrányt kavarva nyíltan szovjetellenes magatartással vádolja meg a korrupt főnököt, a ritka becsű ajándékot, az ominózus karórát meg öntudatosan visszautasítja, erélyesen odalöki az elképedt főnök elé... Függöny. Soha, se azelőtt, se azóta ilyet nem éltem át. Lement a függöny. Csend. A szokás hatalmának engedelmeskedve az ügyelő néhány másodpercnyi szünet után (ahogy ez évtizedek óta beidegződött minden színházban) ismét felhúzatta a függönyt, hogy a színészek hajlongva megköszönhessék a közönség tapsát. Igen ám, de itt volt a bibi. Négy évvel a felszabadulás után nem akadt egyetlen néző se, akiben ne keltett volna erős megdöbbenést a látvány: egy szovjet egyenruhába öltöztetett fiatalember (ha nem is katona, csak vasutas, de mégis egyenruhás és szovjet!) egy karóra láttán nem azt mondja: ide vele! hanem épp ellenkezőleg: Karóra?! Nekem? Még mit nem! Piha! Nem kell!... Ez messze túllépte a lélektani határt, amelyet a Madách Színház premierközönsége! tolerálni tudott volna. Egyszerűen leblokkolt az egész nézőtér. Röhögni persze senki nem mert a groteszk, mesebelien valószínűtlen, már-már provokációnak ható szituáció láttán, de tapsolni pláne nem (sőt, azt aztán végképp nem, még félreértenék: netán azért tapsol valaki, mert úgy véli, ez a helyes magatartás, bárcsak annak idején, a felszabadulás alkalmával is ehhez tartották volna magukat az elvtársak!). A publikum a döbbenettől némán, mereven, bambán bámulta az ugyancsak némán, mereven, bambán vissza-