Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 6/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2003)
HELTAI GYÖNGYI: Színház és interkulturalitás
kapcsolatot vagy cserét egyik vagy mindkét kultúrát fenyegető veszteségként fogja fel. Úgy gondolja, hogy egy eltérő kulturális közegben való megmutatkozás révén nyert tapasztalatok igenis beépíthetők a kulturális/művészi produktumba, és gazdagítják azt. Bárba szerint a színházi és a kulturális antropológia egyaránt a magától értetődőnek vélt saját hagyomány megkérdőjelezésére szolgál elsősorban, annak megértését mozdítja elő oly módon, hogy a konfrontáció, az idegennek tűnő segítségével az alkotó vagy a néző valójában saját látásmódját csiszolja. Ezzel szemben Hastrup szerint az effajta színházi dialógus elsősorban nem konceptuális egység létrehozását, hanem a horizontok időleges egyesítését jelenti. A Grotowski nyomán kialakult Barba-féle kulturális antropológia tehát a színházi testtechnikák hasonló alapelvei és egyenrangúsága, valamint a velük történő, kulturális kontextusuktól függetleníthető kísérletezés szabadsága mellett érvel. Nagy hangsúlyt helyez arra, hogy a harmadik világbeli mestereket és társulatokat egyenrangú alkotótársként bevonják e globális műhelymunkába. A Barba-féle irányzat hatása leginkább a kulturális antropológiában és az alternatív színjátszásban érzékelhető. Fordítástudomány A kulturális antropológia átfogó társadalomtudományi paradigmává válásával hozható összefüggésbe, hogy a műfordítás korábban pusztán technikainak vagy esztétikainak tételezett problémái immár a forrás- és a befogadó kultúra különbségeinek fordításban való reflektálása kérdésével is bővültek. E folyamat során létrejött a „fordítástudományok" színházi kérdésekre alkalmazott változata is. A specializáció létjogosultsága megkérdőjelezhetetlen, hisz, ahogy Patrice Pavis (1990) e témának szentelt munkájából kiderül, a fordításból eredő dilemmák a szinkrón jelentésteremtő eszközök sokaságával dolgozó színházban nem korlátozódnak a nyelvi szintre. Ugyanakkor a másik kultúrából származó, a befogadó számára gyakran ismeretlen kulturális gyakorlatra, szokásokra reflektáló drámaszövegek, színielőadások, vendégjátékok valamiféle domesztikálása, tehát a befogadó kultúra művészei, közönsége, kritikája általi „fordítása" mindig is kikerülhetetlen feladat volt mind az elit-, mind a populáris színházakban. Azonban a szöveg e kontextualizálására alkalmazott dramaturgiai, értelmező eljárások igénybevétele ritkán volt tudatos. Pavis Le théâtre au croisement des cultures (Színház a kultúrák határán) című könyvének 7\ színházi fordítás különlegessége: a gesztusközi és az interkulturális fordítás című fejezetében abból indul ki, hogy a fordítás a színházban többet kell jelentsen a drámai szöveg egyik nyelvről a másikra való átültetésénél, hisz a színpadon két, egymástól térben és időben elválasztott kultúra kommunikál és/vagy konfrontálódik egymással a színész testén, valamint a saját kulturális hagyomány által kondicionált befogadáson keresztül. Egy előadásszöveg tehát egyszerre része a forrás- és a befogadó kultúrának, melyek közt elengedhetetlen egyfajta mediáció, amely megvalósulhat transzferként vagy adaptációként. Pavis szerint a fordítás a színházban olyan hermeneutikai aktus, mely lényegében a forráskultúra szövegének befogadó kultúra általi interpretációját, a forrásszövegnek a befogadó nyelv és kultúra felé közelítését jelenti. A fordítás tehát inkább az idegen szöveg befogadói szöveg által történő kisajátításaként írható le, mint a két szöveg szemantikai ekvivalenciájának kereséseként. E kisajátítás szövegbeli,
