Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 5/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2002)

A. GERGELY ANDRÁS: A rai azonosság- és régióképző szerepe

Röviden: egy interkulturális térről van szó, amelyben az identitászavarok és a modernizációs kihívások egyszerre járulnak hozzá egy nagytérségi kommunikáció sajátos módjához, a zenei beszédesemény megjelenítésének egy új irányzatához, a raíhoz. A Maghreb mint entitás A rai a meghrebi kultúra virága, sivatagi rózsája, apró kis pihenő a homok tengerében. A Maghreb neve „Nyugatot" jelent az arab geográfusok műveiben. Metaforikusán - avagy az arab költészetben és a klasszikus nagytáji gondolkodásban - ez a régió „Nyugati Sziget"-ként ismert, poétikai tartalmai a Szahara végtelensége és az Atlasz ormai között élő, népes és vérbő populációt ismertetik meg az érdeklődővel vagy az élmények befogadójával. Közelebbről - de földrajzi értelemben szélesebb páston, ahogy Hérodotosz IV könyvében írja - négy nemzettel, köztük két bennszülöttel és két jövevénnyel ismerkedhetünk meg itt: líbiaiakkal és etiópokkal, illetve föníciaiakkal és görögökkel. Ugyanő tisztázza a föníciai és a pun nép (főként nyelvi) különbségét, valamint a Maghreb jelentésével összefüggő líbiai, tunéziai és algériai néptömegek mozgását a szicíliai és szard szigeteken (az i. e. 6. századtól a 2. századig), illetve az európai kontinensre gyakorolt arab hatást. A római birodalmi fennhatóság alatt csak magában Tunéziában (egykor Ifriqiya, melyből Afrika neve is származik) 2,5 milliós lakosság élt, a régió igen népes volt akkor is, ha természeti környezetének java részét sivatagok tették ki (Roque 1996:1 1-23). Természetesen a Maghreb térsége jóval nagyobb embertömegre, megannyi etnikumra, életmódra és értékrendre volt érvényes, de lényegében már lbn Khaldún idejében is használatos fogalmi egységet jelentett. A spanyolok felöl nézve a berberek (vö. „barbárok") földje volt a 8-10. századig, az intenzív arabizálás kezdetéig. A görögök felől nézve a Maghreb a „Kairó után következő ismeretlen és távoli tájak" neve volt, s különösen az iszlám történetírásban elsősorban a római-latin adminisztráció által uralt észak-afrikai területet fedte. Jelentéstörténete a Közel-Kelet számára is sajátos, hisz a Maghreb a geográfia és a história tudorai számára az iszlám birodalmi központot szimbolizálta lakosai, a berberek (lásd Kám fiai) révén. Az iszlám hívei számára pedig az iszlám adminisztráció és politika önfenntartó egysége, a városok és a mecsetek sűrűre szőtt hálózata, az eltűnő maghrebi arab dialektus berberek által beszélt nyelvi környezete volt. S így maradt ez egészen a 20. századig, amikor azonban a Korán szent nyelvét népszerűsítő univerzalista vallási mozgalmak elvitatták a maghrebi népek szimbolikus egységét, mondván: a berber entitás nem más, mint a gyarmatosítás tákolmánya, amely nemcsak keveredett immár a spanyol, andalúz, szard, görög, latin, szicíliai és levantei kulturális entitással, de az Atlasz párásabb lejtőin érlelt citromok és narancsok övezete, a datolya- és a banánültetvények határai, a hófödte csúcsok és a Szahara, a tengeri kikötők és az olívakereskedelem révén olyan kulturális kereszttűzbe került, hogy aligha maradhatott mentes ezektől a hatásoktól... Ezekről - a „nyugati Mediterráneumot" térbeli teljességként kezelő - felfogásmódokról kiadós mustrát kap az érdeklődő a jeles Braudel-monográfiából is. A Maghreb mint entitás kétségtelenül korán létre jött, ám többé-kevésbé virtuális egység, térben megjelenő identitásforma maradt, mintsem valóságos földrajzi tér. A 20.