Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 5/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2002)

CSATLÓS JUDIT: „Istennek tetsző cselekedetek." A faragás egy naiv művész életében

Eddig tudatosan próbáltam megkerülni a „népművészet" fogalmát, mivel a parasztság életvilágát képező tárgyak kapcsán csak a I 9. századtól használják ezt a kifejezést. Mindez a nemzeti egység és nemzettudat kialakításához és ennek kapcsán a népi kultúra megkonstruálásához köthető. Igy párhuzamba állítható a népművészet és a naiv művészet abból a szempontból, hogy mindkét esetben a magasművészet esztétikai érdekei,

2 valamint politikai érdekek köthetők felfedezésükhöz. A naiv művészet felfedezésekor az 1920-as, 1930-as évek propagandája a hangsúlyt a „földmíves csodabogárra" helyezi: az első kiállításokat követően a paraszti származású alkotókat „őstehetségeknek" titulálja, és eszközként használja az avantgárd ellen, valamint a „faji mítosz" terjesztésére (Bánszky 1984:24). Mindezt az eredetiségre, ősiségre, tisztaságra hivatkozva teszi, amit szembeállít az „elcsökevényesedett" modern művészettel. A naiv művészet ezt követően nálunk csak az 1960-as, I 970-es években kerül újra a figyelem középpontjába. Az államszocializmus idején minden ösztönös és szuverén kezdeményezést bizalmatlanság kísér. Az I 960-as évek végén induló „népművészeti mozgalom" azonban rámutat arra, hogy a hivatalosan elfogadott értékrend mellett léteznek más alternatívák, így művelői és támogatói egyaránt valamiféle kritikai magatartás képviselőiként jelennek meg. Ennek a „népi mozgalomnak" a folklór művelése és táncháztalálkozók a legmarkánsabb elemei, de már kezdetben csatlakozott ehhez a népi mesterségek elsajátításának igénye, illetve az „autentikus források" felkutatása, ami együtt járt Erdély újrafelfedezésével. Ahogy megindulnak a népdal- és zenegyűjtések, úgy a naiv alkotókra is újra odafigyelnek. A naiv művészet ellenkulturális lehetőségként való értelmezése tetten érhető: „A naiv művészetre úgy van szükség, mint az idomítottság mögött a lélekre. Mert a lélek fölröpül az idomítottságból - vagy alatta él." {Takács 1975:67.) A zárt paraszti világnak a felbomlása már a I 9. század folyamán megkezdődött, és ez az 1960-as évekre a hatalom beavatkozásával, a téeszesítés, az ipar tervszerű fejlesztése nyomán már visszafordíthatatlanná vált. A népművészet-vagy amit annak szokás nevezni - mint tevékenységi forma elvesztette azt a társadalmi közeget, amely fenntartotta.

3 Ezt követően már tudatosan törekedtek arra, hogy a hagyományos népművészet technikái, forma- és motívumkincse szervezett és irányított keretek között megőrződjön. Az intézményesülés együtt járt az oktatást megszervező iskolák, szakkörök, egyesületek létrehozásával, valamint a piaci igényekhez való igazodással. így vált napjainkra a népművészet önálló művészeti stílussá (Verebélyi I 998:7). Az új jelenségek megnevezéseként az 1950-es években megjelent a „népművészet mestere" kifejezés, valamint a „népi iparművész" cím, amely a háziparszerűen dolgozó faragókat, fazekasokat, szövőket és hímzőket minősíti. Kezdetben a népművészet mestere címet még a folklór jellegű hagyomány képviselői, adatközlői kapták, később ez a közvetlen kapcsolat megszűnt (Voigt 1995:1 14). Az intézményesülés első szakaszában találkozhatunk a falvakból kikerülő olyan személyekkel, akik még ismerték a régi igényeket és formálási elveket, a tárgykészítést továbbra is folytatták, jóllehet már nem a közösségi kontroll hatása alatt. Közéjük tartoznak a háziiparszerű tevékenységet folytató népi iparművészek, és a népművészet mestereinek egy része, illetve a naiv művészek. Ugyanakkor a naiv művészek népi jellege elsősorban szociológiai vonatkozású, mivel az alkotó nem foglalja el a társadalomban az