Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 5/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2002)

PILIPKÓ ERZSÉBET: Magyar ortodoxok a kárpátaljai Tiszaháton

ban érintettek a mindennapokban általában elkerülik az érintkezési lehetőségeket, a fizikális környezetükben is igyekeznek kizárni a negatív élményű találkozásokat: „Vasárnap délutánonként kiülünk a lócára, de mióta tart ez a cirkusz, azóta általába úgy szoktunk összejönni, akik egy helyre tartoznak, nagyon más felekezetű nem jön ide, mert akkor nem olyan a beszédtéma." Amikor többéves elkerülés és hallgatás után mégis létrejönnek a találkozások - nyolcéves szünet után a fiú visszamegy az anyjához és a testvéreihez -, a viszony már csak formális marad, a belső interpretáció által termelt értékek nem esnek egybe: „Visszamentem az anyámhoz, de mondtam, nekem ne akarják megmondani, hogy én ki legyek, én döntsem el, hova akarok tartozni." „Persze hogy örültem, hogy eljött nyolc év után a fiam, de mondtam: fiam, fiam, én abba soha nem tudok belenyugodni, hogy te azokhoz tartozz, minden testvéred itt van, neked is itt lenne a helyed, de csak intett: »hagyjon, Edes!« Jaj, jaj, nagy az én szívfájdalmam." A hovatartozás fontosságának motivációi Az 1990-es években tömegesen újraszerveződött magyar görög katolikus egyházközségek példája azt bizonyítja, hogy az ortodox egyház negyvenéves vallási hegemóniáját követően sem tudott megtartó csoportidentitás-képző tényezőként működni. Ennek elsősorban a szociálpszichológiai feltételei hiányoztak: egyrészt személyes élettörténetek őrizték a görög katolikus egyházak kényszerű reuniálását, a parókusok internálását, a templomok változó sorsát. Másrészt az ortodox egyház megjelenését a köztudat „az oroszok, a muszkák bejöveteléhez" kapcsolta, s ehhez az új politikai hatalomhoz fűződött a „málenykij robot" fájdalmas élménye, amelynek a magyar görög katolikus férfiak ugyanolyan áldozatai lettek, mint református vagy római katolikus társaik. A harmadik, talán leglényegesebb eleme: a magyar nyelvhasználat a liturgiában, amelynek az egyéniközösségi azonosságtudatban nemzeti identitást hordozó tudattartama is volt. Nemcsak nyelvükkel, de kultúrájukkal: öltözködésükkel, táplálkozási szokásaikkal, viselkedésmódjukkal stb. is a görög katolikusok a magyar nemzet részének tartották magukat. Ez utóbbi identitáselem „használhatóságát" ismerte fel az ortodox egyház akkor, amikor magyar nyelvű ortodox papokat is bevont működési területére. A tiszabökényi egyházközségben ez olyan „jól sikerült", hogy a korábbi görög katolikus közösség nagyobb része az 1990-es éveket követően is megmaradt ortodoxnak. Sajátos helyzet ez, mert bár negyven évig hivatalosan a közösség egésze ortodox volt, ez idő alatt mégsem alakult ki semmilyen belső ortodox kohézió, a hívek görög katolikusoknak tartották magukat. Igy elméletben az következne, hogy azoknak, akik most mégis az ortodox közösség tagjai, új identitáselemmel kell szembenézniük, újra kell definiálniuk önmagukat és hovatartozásukat. Ez a „feladat" azonban csak egy egészen parányi csoportot érint, nagyrészt az egyházközség belső „személyzetét": egyháztanácstagokat, kántort, harangozót, kurátort stb., akik „hivataluknál fogva" mintegy kötelezőnek érzik legalizálni hovatartozásukat a kívülálló számára. Őket neveztem el az úgynevezett „ortodox magnak". Maga a közösség ugyanis hovatartozásának motivációit illetően erősen differenciált. Zöme sajátos módon továbbra is azt vallja, hogy „ő görög katolikus vallású, de pravoszláv paphoz jár". Ők az úgynevezett „ingadozók". A harmadik, az „öntudatlan ortodoxok" csoportja, akik formálisan sem vállalják fel az ortodox